kedd, április 23, 2019

Zeneszerzés és hagyomány, beszélgetés Kelemen Lászlóval

2019 április 4.

A március 15-ei nemzeti ünnepen Kelemen László Erkel Ferenc-díjban részesült. A kitüntetéssel a Hagyományok Háza főigazgatójának zeneszerzői, zenei szerkesztői munkásságát ismerték el.

Ön Gyergyóditróban született, egy korábbi interjújában nagyapját, mint adatközlőt említi. Neki köszönheti talán első zenei élményeit?

Nagyapám amatőr muzsikus volt, s sokat tanultam tőle. Édesapám vitte tovább a családi hagyományt; Ditróban „Kicsi seregnek” hívták a gyerektáncházat, ahol apám gyakran muzsikált. Mivel nem volt erre senkinek pénze, természetesen ingyen vállalta. Négyéves lehettem, amikor nagyapám bödönciteráján kezdtem ismerkedni a hangok világával. Két évre rá egy amatőr zenész-tanítónál, Petres Náci bácsinál kezdtem hegedülni tanulni. Örmény volt, édesapja és később fia, Lajos is tanítóként kereste kenyerét. Kicsi hegedűmmel hetente egyszer-kétszer jelentem meg nála. Ez természetesen nem a klasszikus zenei beavatást jelentette, népdalokat és nótákat tanulhattam Náci bácsi füzetéből.

Miben különbözik a gyergyói és a csíki zenedialektus?

Ezek a nagy székely dialektuson belül aldialektusok. A felcsíki és a gyergyói vokális zene például alig különbözik egymástól. A második bécsi döntést követően erdész nagyapámat Csíkszentdomokosra helyezték, s minden nehézség nélkül be tudott állni az ottani táncba, és ismerte a dallamokat is. Amit másként jártak, azok az idegen eredetű, úgynevezett cepperek voltak, amiket egykor táncmesterek tanítottak be. A figurái között megtalálható minden, és főleg a német társastáncokkal rokon. A románok straier néven ismerik, s az minden bizonnyal etimológiailag a stájer szóra rímel.

Marosvásárhelyen folytatta zenei tanulmányait, és ott is érettségizett.

Korábban legfeljebb kirándulásokon hagytam el szülőfalumat, így nagy változást jelentett életemben, amikor tízévesen a vásárhelyi művészeti iskolába írattak be, és albérletbe kerültem. Az alma materem ma is működik, a képzőművészetet és a zenét egy intézményben tanítják. Úgy éreztem, hogy egy janicsárképzőbe kerültem, mivel az évszázadok óta működő profi klasszikus zenei képzést folytatták. A Kaiser etűdöktől kezdve Rieding és Vivaldi hegedűkoncertekkel ismerkedtünk. Véletlenül derült ki zeneszerzői vénám, amikor hatodik osztályban a Toldit tanultuk. Magyartanárom, Józsa Gerő jó jegyet ajánlott fel azoknak, akik zenei, vagy rajz illusztrációt készítenek Arany János művéhez. Megoldottam a feladatot, s szerzeményemet el is játszottam a tanárom és az osztály előtt.

Ezután került kapcsolatba Csíky Boldizsár zeneszerzővel?

Igen, tanáromnak megtetszett a kompozíció, s elvitt Marosvásárhely ma már élő klasszikusához. Rémülten léptem be hozzá, s hamar ki is hátráltam az ajtón. Két évre rá kerültem ismét vele kapcsolatba, amikortól magánúton, ingyen tanított zeneszerzésre. Igazi mester-tanítvány kapcsolat alakult ki köztünk, szárnyai alá vett, nevelt, felkészített a zeneakadémiai felvételire.

Nagy tudású, jó humorú embernek ismertem meg, a Filharmónia titkáraként számtalan csínje forgott közszájon. Az osztályomban is tanított összhangzattant, ellenponttant és formatant. Általában három órát vont össze, mindig sziporkázott, de szigorúan követelt. Amikor eszébe jutott például egy Beethoven szonáta, leült a zongorához és eljátszotta a tételt, s ránézett a megilletődött osztályra. Rákérdezett a témákra, az átvezetésre, s ott, helyben kellett elemezni a művet, s le is írattatta a hallottakat.

A kolozsvári Zenekonzervatóriumban folytatta tanulmányait zeneszerzés szakon.

Bukarestben, Jászvásárban és Kolozsváron működött zeneakadémia, én az utóbbiba jelentkeztem. Én lettem egyedül a „zeneszerzés osztály”. Ez az állapot számomra ösztönző volt, nagyon sokat tanulhattam az egyszemélyes órák alatt. Terényi Ede és Vermesy Péter oktatott zeneszerzésre, utóbbi már nincs köztünk. Balladába illő halála volt, szász felesége révén Németországba emigrált, s mikor az 1989-es temesvári eseményeket nézte a televízióban, a látottak hatására állt meg a szíve. Sok magyar tanárom volt rajtuk kívül is, itt kell megemlítenem Szalay Miki bácsit, aki összhangzattanra oktatott. Az elméleti óráim egy részét is anyanyelvemen tanulhattam. Két folklór professzorom volt, Szenik Ilona a magyar folklórt tanította. Román kollégája, Traian Mîrza is nagy tudással rendelkezett, élénken emlékszem megjegyzésére, amikor a magyar és román hallgatók előtt Bartók Bélát a legnagyobb románfolklór-gyűjtőnek nevezte.

Milyen volt a genius loci, a hely szellem a legvadabb Ceaușescu korszakban?

Kolozsvár pezsgő kulturális élete nagy hatással volt rám. Utólag visszatekintve, csodálkozom, hogy akkoriban engedték a kollégiumi vezetékes diákrádió működését. Visszhang névre hallgatott, s magyarul is szólt. Patrubány Miklós, később pedig mostani kollégánk, Török István volt a főszerkesztője. A Visszhang egy intézmény volt, nemcsak rádiózással foglalkozott, hanem például gálaesteket és turnékat is szervezett, s ebben a közegben otthon éreztük magunkat. A Visszhang kórusban énekeltem is, és karvezetői feladatokat is elláttam egy ideig. A táncházmozgalomba is bekapcsolódtunk, a Monostori úti táncházban és a CFR („vasutas”) klubban folyamatosan muzsikáltunk Székely Leventével és Papp István Gázsával. A kincses városban tanultam meg szükségből brácsázni, mivel Kostyák Alpár végzős diáktársamat kihelyezték, s a brácsás hiánya a táncházak megszűnéséhez vezetett volna. Ugyanakkor furcsa világban éltünk, különösen a székelyföldi egyetemistákat figyelték. Ne feledjük, 1956-ban a kolozsvári egyetemisták szimpátia tüntetéseket tartottak a magyar forradalom mellett.

Nagyenyeden megérintette a kóruskultúra. Gazdagította is a kórusirodalmat?

1984-ben végeztünk Szalay Zolival, mindkettőnk eredményei jók voltak, így nem küldtek a Kárpátokon túlra, hanem Erdélyben maradhattunk. Egy kötelező kihelyezési listát dugtak elénk, amiből lehetett választani: Zoli Csíkszeredát én Nagyenyedet jelöltem be. Jókai A nagyenyedi két fűzfa című regényére emlékezve döntöttem a város mellett. A „röghöz kötés” három évre szólt. Kicsit más világ fogadott, a település harminc százaléka volt csupán magyar, s a securitate minden mozdulatunkat figyelte. A városban – velem együtt – három zenetanár volt, de egyedül nekem volt megfelelő végzettségem. A szovjet mintára szervezett pionírházban tanítottam hangszeres zenét, a jó szellemiségű és gyerekanyagú kollégiumban pedig kórust vezettem. Sokszor ragadtam kottapapírt, s a frissen szerzett művet már azon nyomban el is énekelte az énekkar. A másik két kollégával az ott komponált hegedűtrióimat játszottuk.

1986-ban áttelepült Magyarországra, s a Zeneműkiadónál helyezkedett el szerkesztőként. Mikor elhagyhattam Romániát, újra kellett kezdeni életemet, így állás után néztem. A zenei szervezeteknek helyet adó, Vörösmarty téri irodaházban, a Zeneműkiadónál felkerestem Orbán György erdélyi származású zeneszerzőt. Egy sikeres felvételi beszélgetés után Kalmár László főszerkesztő alkalmazott a cégnél; a Kolozsvári Zeneakadémia jó ajánló levélnek bizonyult. A Zeneműkiadónál pezsgő szellemű szerkesztőségi élet folyt, az említetteken kívül együtt dolgozhattam Fodor Ákos költővel, Mező Imrével, aki a Liszt összkiadást gondozta, Dobra Jánossal, aki a kórusokkal foglalkozott, vagy a zenetörténész Szerző Katalinnal. Az intézményt később elég méltatlan módon privatizálták: az ötvenes évektől gondozott művek kiadási jogát aprópénzért herdálták el a Ricordi olasz zeneműkiadónak, így a szerkesztőség feloszlott, a magyar zeneműkiadás pedig megszűnt.

Több táncegyüttesben dolgozott. Ez zeneszerkesztési, vagy önálló kompozíciós feladatot jelentett?

Abban az időben már nem volt „comme il faut” a táncegyütteseknél feldolgozott zenét játszani. Barátaimmal megalapítottuk az Ökrös zenekart, amellyel bekerültünk a Bartók Táncegyütteshez. Korábban ez a zenei műhely úgy működött, hogy olyan neves zeneszerzők, mint Sári József zongorán kísérték, „korrepetálták” az együttest, és általában népdalfeldolgozások voltak repertoáron. A táncházmozgalom ezt a stílust gyökereiben változtatta meg, s eredeti zenét játszó bandákat alkalmaztak; már a próbákon is mi kísértük a táncosokat. Ezek szerkesztői és nem zeneszerzői feladatot jelentettek.   

Az 1995-ben megjelent lemezen, a Fiatal Zeneszerzők Csoportja 4. antológiájában, – Perényi Eszter tolmácsolásában – négy önálló számmal jelentkezett.

A zenekari munkám mellett nem hagytam abba a zeneszerzést sem. Perényi Eszter megtisztelt azzal, hogy felvette repertoárjába a szólószonátámat, s növendékeivel is megszerettette. Az említett csoport, népszerűbb nevén Főzőcső némi pénzhez jutott, s felajánlották, hogy szívesen betennék az albumba valamelyik művemet. Így választottam az 1992-ben befejezett Szólószonáta hegedűre opust. A népzene szeretetét otthonról hoztam magammal, megpróbáltam az említett darabban is a Bartók által jelzett legkomplexebb, örökérvényű harmadik utat követni: amikor a zenei alkotó szétszed egy zenei nyelvet, s sajátjaként rakja össze.

Kodály-ösztöndíjasként mit tanult a névadótól?

Hálás lehetek az ösztöndíjnak, mivel üres zsebbel érkeztem Budapestre. Korábban, és Magyarországon is számos kórusművet írtam, a már említett Dobra János a Tomkins Énekegyüttessel be is mutatott néhányat. Kodály Zoltántól megtanultam a magyaros prozódia használatát, mivel e területen kiemelkedőt alkotott: vokális darabjai példaszerűek, követésre érdemesek. Kodály, Bartókkal ellentétben a népdalból drámai műfajt csinált. Jellegzetes példa erre a Székelyfonó, a népdalt dramatikus feldolgozásban vitte operaszínpadra, a zenekari kíséret állandóan a dal drámai, vagy vidám jellegére reagál. Ugyanakkor a harmóniavilága és zeneszerzőként a népzenéhez való viszonya különbözik az őt követő nemzedéktől, így tőlem is.

Bartók elvonatkoztatott a népdal konkrét szövegi élményétől, nem próbálta zenében megfogalmazni a szöveg jelentését: a dallamát állította középpontba, s a hangulatát adta vissza.

 „Les trois grand hongrois”, a „három nagy magyar”, ahogy Franciaországban nevezték Kodályt, Bartókot és Lajthát. Az első kettőről már beszéltünk, Lajtha Lászlót még nem említettük, pedig az emlékére alapított kitüntetést Ön is átvehette.

Nagy megtiszteltetés, hogy megkaphattam ezt a díjat 2016-ban. A névadó mindig példa volt számomra. Személyében nemcsak a nagyformátumú zeneszerzőt tiszteltem, hanem a zenéhez kötődő alázatát is becsültem. Szóbeszédből tudom, hogy amikor Bartókék 1916-ban felvették Lajthával a kapcsolatot, tulajdonképpen egy zenéhez értő szolgát kerestek, no, ez volt Lajtha. Szolga volt a szó legnemesebb értelmében, emellett kimagasló egyéniségére is felnézhetünk: a francia zene frissességét hozta el a magyar népzenei világba. Habitusa is példamutató, a háború után egy sikeres angliai életszakaszból érkezett haza, felvállalva az üldöztetést és nélkülözést. Szívós munkával hozta létre a Lajtha-csoportot: kiemelkedő munkát végeztek Tóth Margittal, Erdélyi Zsuzsannával, az úgynevezett „Lajtha girlekkel”. Menedékhelyet biztosított sokaknak: a lecsúszott dzsentritől kezdve az apácáig voltak együtt a csapatban. Kevésbé köztudott, de a Kossuth-díjjal járó összeget is megosztotta a rászorulókkal. Büszke vagyok arra, hogy hagyatékát a Hagyományok Háza gondozhatja. Csermák Zoltán

Módosítás dátuma2019. április 4.