Ulicskázás

Ulicskázás

A legtöbb gyermek- és leányszokás a tavaszi évszakhoz kapcsolódik. Jelentős részük a húsvéti ünnepkörhöz fűződik. Sok tavaszváró szokás virágvasárnapra esik. A zoboraljai falvakban a villőzés általánosan elterjedt tavaszváró leányszokás. Ezzel párhuzamosan találunk néhány olyan szokást is, amely virágvasárnaphoz kapcsolódik, de nem villőzés. Ilyen Menyhén a hajujvár, Béden pedig az ulicska. Egyes adatközlők szerint az ulicskázást virágvasárnap tartották, mert állítják, Béden nem volt villőzés. Menyhén pedig egy napon végezték a villőzéssel. Viszont idősebb adatközlők állítása szerint a virágvasárnapot mellőző fekete-, illetve középvasárnap végezték e két szertartásszerű szokást. Sőt egy harmadik adat e két szokást a húsvét utáni fehérvasárnaphoz kapcsolja. Valószínű, hogy mindhárom állítás igaz, mert korszakonként más-más időben végezhették, sőt az is valószínű lehet, hogy a szertartásszerű szokást két-három alkalommal megismételték, megerősítették más időpontokban, hogy hitelesebbé tegyék.

1976-ban a 65 éves özv. Fülöp Imréné Gál Mónika (1911), aki kislánykorában még részt vett az ulicsázásban, a következőképpen mondta el:

„Vasárnap délután (litánia után) a nagylányok és az utolsó osztályba járó jánkák kimentek a falu közelében lévő Horkára. (A falu mellett lévő domb neve. Hôrka – szlovák, kis hegy.) Már jóval korábban kölcsönösen választottak maguk között keresztanyát, illetve keresztlányt. A kisebbek kérték fel az idősebbeket a keresztanyaságra. Ezt illet elfogadni, nagyon ritka esetben tagadták meg a megbízást. Legtöbbször rangban, gazdagságban egy szinten lévőket választottak. Így nem volt sértődés.
Mikor felértek a dombra, a nagylányok sorba álltak, a kicsik előttük leguggoltak, kinek ki volt a párja. A nagyok leterítették őket a ruhájukkal (kötényükkel), és elénekelték az ulicskázó éneket. Amikor véget ért a dal, a nagyok közül egy lány – előre meghatározták – sorba ment és minden letakart kislány fejére tette a kezét, és megkérdezte:
– Ki szakálla? (Egy másik adat szerint: Ki szeretőd?)
Feleletként egy férfinevet mondtak. A szeretőjük nevét kellett volna mondaniuk, de akinek még nem volt, vagy nem akarta elárulni, akkor az apja nevét mondta, vagy nem mondott semmit. (Egy másik adat szerint nem egy kiválasztott nagylány kérdezte meg a kicsiktől, hanem minden nagylány a saját kis keresztlányától.)
Azután a kislányok apró kövecskéket szedtek össze a fűben, vagy az előre elkészítetteket szedték föl, és azokat egyenként a nagylányok tenyerébe rakták, miközben ezt mondták:
Fele cipó, fele kenyír, fele pocik, fele bőr!
A nagylányok egyenként visszaadták ezzel a szöveggel:
– Ez muzika, ez mízeskalács, ez cúkor!
Az utolsó kövecskét pedig jó magasra dobták:
– Ilyen magas ágya legyen az én keresztlányomnak, ha férjhez megy!
Ezután lejöttek a Horkáról, és a falu végén, a kijelölt helyen közösen játszottak, pl. lapanyáztak (kiütős labdajáték). Ennek előtte ez nem volt illő, ugyanis a kicsiket nem tartották magukhoz illőnek a nagylányok. Ettől kezdve viszont keresztanyámnak, illetve keresztlányomnak szólították, kendezték egymást. A kislányokból ezután lettek nagylányok, ugyanis nemsokára kimaradtak az iskolából. Rokoni kapcsolat alakult ki köztük. Lakodalomba is meghívták egymást. Búcsúfiát hozott a keresztmama; képecskét, egy vagy másfél ríf (rőf) hajkötőt a hajába vagy »gyöngybe valónak«. Húsvétkor a keresztanya két, a keresztlány egy hímes tojást küldött ajándékba. Kölcsönösen segítettek egymásnak a munkában is.”

A legnagyobb és legfontosabb feladat a keresztanyákra akkor hárult, amikor a keresztlányuk nagylánnyá vált. Régen a falusi közösségi rend az anya és gyermeklány kapcsolatot másképp értelmezte, mint manapság. Az íratlan törvény úgy diktálta, hogy az útbaigazítást, a természetes fejlődés törvényének magyarázatát, a változásokat illetlenség volt az anyától megtudni. Olykor nagy korkülönbség, munka vagy sok gond volt az akadály. Nem egy esetben az effajta tudatlanság okozta a fiatal lányok betegségeinek egész sorát, a legrosszabb esetben halálát is.
Az ulicskázásbeli keresztanyának többek között ilyen felvilágosító feladata is volt, továbbá neki jutott a házasságra való lélektani felkészítés is. Ha szükség volt rá, közbenjárt a keresztlány és a férjjelölt kiválasztásánál. A szülőket azonban ritkán sikerült meggyőzni vagy lebeszélni kitűzött tervükről, inkább a vagyongyarapítás, vagyonszerzés elve győzött a jobblét reményében. Ebben az esetben is a keresztanya próbálta meggyőzni, megnyugtatni a keresztlányt, hogy majd megszokja, beletörődik sorsába, ez az élet rendje, így kell elfogadni.
Béden egy-egy lánynak volt egy keresztvízi, egy bérmálási keresztmamája és egy ulicskázásbéli keresztanyja, akik egymással így is rokoni kapcsolatba kerültek.
Az ulicskázás Béden a 30-as évek végén maradt el.

Bányiné Reczika Teréz 1972-es elbeszéléséből az alábbiak derültek ki a villőzésről:

A kicsik egyenként jártak rokonokhoz. Az ablak alatt vagy az ajtóban, esetleg bent a szobában énekelték el a villő éneket. Jutalmuk a rokoni kapcsolattól függött. A közeli rokontól nagyobb ajándékot, pénzt, édességet, hímes tojást, kalácsot kaptak. A távolabbi rokonoktól kevesebbet. A szegényebb családok gyerekei jártak sorba, minden házba bementek. Néhol bizony csak karaj kenyeret kaptak.
A nagyok délután (litánia után) csoportosan járták végig a falut, szalagokkal, hajkötőkkel feldíszített villővel (fűzfaág). Nem mentek be az udvarba, csak utcán énekelve haladtak. A gazdasszonyok ezt tudták, várták a villőzőket a kapuban, és amikor elhaladtak előttük, odaadták az adományt, melyet a csoport két megbízott tagja gyűjtött. Az 1990-es évektől csak pénzt szedtek. Az adományt minden esetben a templom javára adták. Úgy mondták, hogy a Jézus sírját díszítik fel, virágot, gyertyákat vettek.
Az 1920-as években, amikor leginkább csak tojást kaptak, azt az üzletben eladták, és pénzen vásárolták meg a gyertyát és a többi kelléket a templom díszítéséhez. Ekkor még a lányoknak is jutott egy-egy rőf hajkötőre való az összegyűjtött adományból.
Az 1920-as évekig, a villőt nemcsak hajkötőkkel díszítették föl, hanem színes zsebkendőket, kivarrott kiskeszkenyőket is raktak rá. Kinek milyen volt, olyat kötött föl a fára. Általában csak egy csapat járta a falut.

Molnárné Balla Borbála a következőket mondta el 1982-ben:

„Mikor én jártam, sokan voltunk Nagy kast vittünk, mert akkor csak tojást adtak. Minden ház előtt megálltunk és elénekeltük a Villő, villő, selemsátor…éneket. A fa fel volt díszítve, szalagozva, mert ez annak a jele. Kabátokban jártunk, mert még akkor hideg volt. Egynek még kendő is volt a fején, mi, a többiek hajadon fejjel voltunk. Az öregebb jányok felrakták a zsebkendőiket is, de mi nem. 1920-ban is voltam villőzni.”

Sípos Erzsébet 1973-as elbeszélése:

„A mi időnkben úgy jártunk villőzni, hogy virágvasárnap délután végigmentünk a falun és ezt énekeltük: Villő, villő…
Vártak már bennünket a kapuban, mindenki a saját kapujában, és ott adták oda a tojásokot. Ki mennyit tudott, annyit adott, kettőt, nígyet, ötöt, még pízt is melleje, aztán továbbmentünk. Össze voltunk csoportosulva, voltunk 15-18, talán húszan is. Ki vót hajkötőzve egy magos fa, ez volt a villő, fölváltva vittük. Raktunk rá pecsétes hajkötőt, színes szalagot, mennél többet, csak úgy virított az rajta. Mindig csak lányok jártunk 8 évestől egész 18 éves korig. Ilyenkor nem táncoltunk, csak mindig mentünk.”

Az 50-es évektől, amikor a helyi plébános és kántor vette át az irányítást a villőzés felett, az összegyűjtött adományt a plébániára vitték. A villőző lányok kaptak kis jutalmat – emléket, a többi pedig a templom javát szolgálta.
Régebben a villőfáról letört ágat a gazdasszony eltette. Tavasszal, amikor kikeltek a libák, a letört ágat elővették, a két végét összefogták, koszorú formát alakítottak ki, és ezen keresztül átbújtatták a kislibákat, hogy megvédjék a rontástól, betegségtől, dögvésztől.
A viselet az időjárástól függ. Ilyenkor már víg színű szoknyát vehettek föl. Ha meleg volt, pruszlikba, ingbe öltöztek, nyakukba kendőt, szőrt kötöttek, ha hideg volt, akkor kabátot vettek fel. A hajukba is színes hajkötőt raktak.

Bodokon a két világháború között délután jártak hajvillőzni, mert akkor volt náluk is nagymise.

Szabóné Gyepes Erzsébet, Srankóné Fehér Rózsi, és Gyepes Anna így emlékezett a hajvillőzésre:

„Vecsernye (litánia) alatt fölöltöztettük a banyát, és azzal az egyik falu végéről végigjöttünk az utcán, le a rétekre, és a patakba befojtottuk. Mikor a banyát vittük, nem énekeltünk, akkor csak szaladtunk le az utcán. Ahová nézett a banya, ott megdögőtek a tyúkok. Akire haragudtak, annak az udvarába beforgatták, hogy dögöjjenek meg a tyúkjai.
Az én időmben egész nagy lányok is jártak. Banyát csak egyet vittünk a faluban, azzal minden utcasort végigjártunk. A saját sorunkban nem forgattuk be a banyát, de a másik utcában bizony befordítottuk, osztán gyorsan szaladtunk vele a vízhez, hogy a dögvész kerülje el a falut. A pataknál levetkőztettük a banyát, a botot meg a zsupot beledobtuk a vízbe.”

A banyát kivitték, aztán a lányok a saját utcájukba mentek hajvillőzni. Először feldíszítették a fűzfaágat: színes szalagokat, pecsétes hajkötőket kötöztek rá, amit otthonról vittek magukkal. A szép hajvillőn csak pecsétes hajkötők voltak – itt az volt a szép. A hajvillő mindig elöl ment, egy lány vitte, de váltakoztak a lányok. Hátul ment két kislány a kosárral, amibe a tojást gyűjtötték. Minden ház előtt megálltak és beköszöntek:
– Dicsértessák az Úr Jézus Krisztus! Van magoknak virágvasárnapjok?
Ha a gazdasszony kiszólt, hogy: Van!, akkor elkezdték az éneket. Ha nem jött ki senki, nem fogadták, nem adtak tojást, akkor azokat kiénekelték:
– Ha nem tojnak a tyúkjaik, tojjanak a kakasaik, haj, villő!
A hajvillősök mindig nyers tojást kaptak, kis pénzt, esetleg édességet, almát stb. Amikor végigjárták az utcát, amit kaptak, azt maguk között elosztották. Valamikor nagyon örültek a tojásnak is, mert azt meghímezték az öntözőknek.

Bodokon a múlt században még élő szokás volt, kisebb változásokkal megszakítás nélkül minden évben hagyományosan elvégezték.

Hej, szinala

Hej, szinala, szinala,
szina szakadékja.
Benne van a kerek asszony,
könnyen, könnyen,
kis menyecske takaríjja, bodoríjja,
ölel, aki szeret.
Ezt szeretem, ezt kedvelem,
ez az én édes kedvesem.
Ha kerülnék, kerülnék,
rózsa volnék, virulnék.
Mégis kifordulnék.
Ég a gyertya, ha meggyújtják,
elaluszik, ha elfújják.
Járjad, járjad, jó katona,
hadd dobogjon ez az utca.
Állj ki már te kiskirály.

Kender buga

Kender buga, mag van benne,
ha kiütjük, nem lesz benne.
Kendermorzsa, szép menyecske,
öleld, csókold, akit szeretsz.

Ezt ölelem, ezt szeretem,
megfordítom, kitaszítom.
Hej, kacs, kacs, kacs, kacs liliom,
megdöglött a császár lova.

Haj, donám, rokonám,
fehér lovas paripám
hízik a mezőbe,
szép asszony szeretőm
lakik Borsodgyőrbe’.
Vannak olyan kontya,
az egeket hatja,
vannak olyan papucsa,
cinigél a sarka,
vannak olyan szoknyája,
Duna vizét hajtja.
Héla, héla, héluska,
Nímet Ferenc lánya
adta vín kutyája.
Nem vagyok én oka semminek,
anyám az oka mindennek,
mért nem adott engem férfinek,
fekete szemű legénynek.
Haj, rózsa, rózsa, piros vagy,
hajnali álom ídes vagy.
Mikor a menyasszonyt fektetni viszik,
akkor a vőlegényt ágy alá teszik.
Hegyire, tövire, apró gombostűre,
a fene se eszi azt ki belőle.

Erre a dalra a leányok „pilikézésnél” táncoltak. Kézfogással kört alkotnak. A körön belül 3-4 pár táncol, „përëg”. Egyik leány a másiknak vállára, az meg ennek derekára teszi a kezét, mint a csárdásnál, és frisset járnak, közben „hoppáznak”, ugranak. A kör énekel és tánclépésben mozog.

Haj, ki kisze, haj

Haj, ki kisze, haj, haj, ki kisze, haj,
haj, ki kisze kiszőce, jöjj be sódar gömbőce,
jöjj be sódar, jöjj!
Haj, ki kisze, haj, haj, ki kisze, haj.
Elrúgtam a csizmám sarkát, varrd meg kisze, varrd.
A guzsalyom talpa, ha rózsafa volna,
ha én azon fonogatnék, szint úgy csikorogna.

Virágvasárnapon, amikor vitték ki a faluból a kiszebábut, akkor énekelték.