Sardó

Farsang utolsó vasárnapja

A farsang vízkeresztkor, azaz január 6-án kezdődik és hamvazószerdáig tart. Ezen időszaknak is csak legvége, a hamvazószerda előtti hétvége – a szombat, vasárnap, hétfő és kedd az, amit itt „fassangnak”, „fassang farkának” neveznek.
„Farsang utolsó napjaiban a legényes czéhbe már beavatott füzéres ifjak lobogós gyolcs ingeket öltvén, a vagyonosabbak ezüst, a szegényebbek ólom gombos kék magyar ruhában, czigány zene mellett járták be a falut, s népdalokkal felváltva lejtik az úgynevezett »botostánczot«, minthogy bot van ekkor a kezökben, s miután azon házaknál, hol szívesen látott vendéget, a reggelit vagy harmadebédet elkölték, a csapszékbe térnek be, s ez harmadnapig így tart. Az abban résztvettek banduroknak neveztetnek, s az ez alkalommal ajándékba kapott szalonnadarabokat minden czéhnek egy-egy suhanczra bizott nyársra tüzdelik fel. Megelőzi a kedvtöltést a még gyengébb iskolába gyerkőczök táncza kövér csütörtökön dudaszó mellett, miről azt tartják, hogy a »duda nem is muzsika«.”
(Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások. Pesten, 1867. 180–183. old.)

Zoboralján ezt az utolsó vasárnapot „sardó-” vagy „sárdóvasárnapnak” hívják, mert ezekben a napokban jártak a legények sardózni.
Az 1940-es évekig, míg a sardózást hagyományosan végezték, a következőképpen ment végbe.
A falu fiatal legénykéi, élükön a legénybíróval és a rangidős legényekkel, mulatós jókedvvel, sok játékossággal, mókás tréfálkozással tették derűsebbé ezeket a napokat. A legények csoportosan járták végig a falut, duda, rezesbanda vagy zenekar kíséretében (attól függően, hogy melyik korban mi volt a divatos zene). Nagy hangoskodással járták a falut a sardózók, fassangolók.
Maga a menet is látványos volt, mert a legények fakarddal, bottal, a bakterok halapardéjával vonultak végig a falun. A legénybírónál pedig ott volt az elmaradhatatlan, szalagokkal feldíszített cifra bot, a villő, amit mint tisztségnek jelképét vitt a menet élén. Ilyen díszes menetben jártak házról házra. Természetesen vitték az elmaradhatatlan kast, amibe a tojást, kolbászt, adományt gyűjtötték. A szalonnát a nyársra szúrták.
Vidám énekszóval jelezték jöttüket, az udvarba be-bekiabáltak: „Van fassang?”
Az igenlő válaszra és a kedves invitálásra bementek az udvarba. Megálltak az ajtó vagy ablak alatt, és elénekelték a csak ehhez az alkalomhoz kötődő éneket, rigmust. A sardózásnak termésvarázsló, télűző, tavaszváró jelentése is volt. Minden gazda várta őket, mert hittek, bíztak, reménykedtek a sardó mágikus erejében.

Következőképpen szólt a sardózó ének:
Sardó gyüjjön, hozzon meleget!
Micsodai meleget?
Nyári meleget, téli hideget!
Hej székecske, székecske,
szőlőhegyen bakocska,
a menyhei jányok mind a vízbe fútak.
Lapu alatt lapognak
csóvány alatt cincognak.
Zab szemesedjen, búza bokrosodjon,
király lova hízzon, /foggyon/
a kendé dögöljön! /maradjon/
Azon megyünk hadba
török háborúba!
Csík, csík, mácsík,
mákos mácsík!
Kigyúrom belőle konkót, üszögöt
mindenféle gajzot.
Akárhány ürgelyuk, valahány pociklyuk,
annyi verem búzájok legyen keteknek!
Adjon ketek szalonnát!

Más-más változatban énekelték, attól függően, milyen kedvükben voltak, mennyi tisztelettel voltak a gazda irányt.
A legények régen is tréfás, mókás kedvűek, de igazságosak voltak; a sérelmeiket is közölni tudták a megfelelő helyen és módon.

A gímesi Molnár László „Cúkor” elbeszélése:

„Mikor az én édesapám járt sardózni, az egyik nagygazda házánál, aki fukar ember volt, a legfontosabb jókívánságot így változtatta meg, hogy: …annyi verem búzája legyen keteknek, mint nekünk van! Ők pedig szegények voltak, éppen az említett gazdánál aratók. Persze a nagygazdának sem kellett több, fogta a görbebotját és elkergette a sardózókat. A vendéglátás és az adomány is elmaradt.”

Az ének után megkapták a járandóságot, kitől mi és mennyi tellett, tojást, szalonnát, kolbászt. Borral, pálinkával esetleg pogácsával, kaláccsal, siskával (farsangi fánk) kínálták a legényeket.
Amikor bejárták a falut már estére járt az idő. A kocsmában vagy egy lányos háznál az adományokból ennivalót készítettek. Ez volt a vacsora a legények, a dudás vagy zenészek részére is. Este a kocsmában, a táncteremben hajnalig tartó mulatság, tánc volt az egész falu fiataljai részére.
Az idősebbek elmondása alapján a század elején sardózni a suhancok jártak, a hegymegi és vízmegi falvakban már kövércsütörtökön, a többi faluban szombaton vagy vasárnap délelőtt, ezek voltak az előhírnökök, ők gyűjtötték össze a szalonnát, kolbászt, tojást, ők csak énekeltek, zenekíséret nélkül. (A két világháború között már leegyszerűsödött a szokás, egyszeri járással intézték el.) Ez az első falujárás az egész falunak, mindenkinek szólt, főként a gazdáknak.

Latikáné Fazekas Erzsébet elmondása:

„Másnap délelőtt a nagylegények jártak bandával vagy dudással, de csak a lányos házakhoz mentek. A ház lányait, asszonyait megtáncoltatták az udvaron. A háziak a legényeket itallal, harapnivalóval kínálták. Ekkor gyűjtötték a legények a pénzt. Adtak is minden háznál, mert ez egyúttal a lány belépője volt az aznapi táncra.
Lédecen a lányok nagyon várták ezt a napot. A lánypajtások, barátnők igyekeztek kihasználni minden alkalmat, mindig oda mentek, ahol a zeneszót hallották, hogy a lehető legtöbb helyen táncolhassanak, különösen, ha a nekik kedves legény is a fassangolók között volt.”

Az esti mulatság és a többi farsangnapi is ingyenes volt, nem kellett belépőt fizetniük.
Este a táncmulatságon viszont illett – a falu íratlan szabályi szerint kötelező volt – a legényeknek minden lányt (akik otthon a háznál fizettek) legalább egyszer felkérniük, táncba vinniük.
A legények, lányok mellett hétfőn este eljöttek a fiatal házasok, a víg kedélyű, mulatós, táncos kedvű nős emberek és asszonyok is, de inkább csak nézni, leskelődni. A táncba csak mértékkel kapcsolódtak be, olyankor, amikor kihirdették, hogy mindenki táncolhat. Ilyen az est folyamán csak néhány nóta erejéig adódott. A menyecskék, fiatal asszonyok még a karonülő gyerekeiket is elhozták magukkal, ez így volt természetes.
Kedden egész napos mulatság volt, amely délelőtt 10 órakor kezdődött. Az ebédszünet után, délután folytatódott. Ebéd után már a nős emberek, házasok is megjelentek, mert ez már az ő napjuk, táncuk volt. Ezt a napot várták a menyecskék, fiatalasszonyok, mert férjes asszonynak, nős embernek nem illett az évközi mulatságokon részt venni, kivételt csak a lakodalom és a farsang keddi tánc képezett. A menyecskék részére azért is különleges és kivételes nap volt, mert fejkötőben, kontyban, kendő nélkül táncolhattak. (Férjes asszony kendő nélkül különben nem mehetett sehová.) Erre az alkalomra már előre elkészítették a szebbnél szebb kontyokat, fejkötőket. Mindenki különb és szebb akart lenni a másiknál, túltenni a másikon.
Amint az idősek mesélték, nagyon pompás látvány volt s csillogó-villogó fejkötők sokasága, az áradó jókedv és önfeledt derű.
Ez a keddi tánc kötelező is volt a házasok részére, mert az asszonyoknak, menyecskéknek nagyokat, magosat kellett ugorniuk táncolás közben, hogy nagyra nőjön a kender.

A Zoboralji falvakban a farsang utolsó vasárnapja (Sárdóvasárnap) előtti vasárnapot „tananaj-” vagy „talalajvasárnapnak” nevezték. A hegymegi falvakban, azaz Menyhén és Béden talalajvasárnapnak, míg a hegyaljaiakban, azaz Gerencsér, Csitár, Pográny, Geszte, Bodok, Kolon, Zsére és Gímes községekben tananajvasárnap volt a neve. A hegymegi lánykák „talajkázni” jártak, míg a déli oldalon lakó falvakban „tananajoztak”. A szokás szerepe, jelentősége ugyanaz, csak a mondóka, dalocska szövege és dallama él más változatban.
A tananajozás, talajkázás ősi, pogány kori szokás. A ráolvasó, termést varázsló mondóka fontos szerepet töltött be a parasztember életében, hisz az életet adó, jó, tiszta és bő termésre irányult. Titokzatosságot is rejtett, mert akkor végezték, amikor a termés, az élet még földben volt, rejtély fedte az egész mivoltát. Csak reménykedve várakoztak. Ezért is hittek a tananajozás, talajkázás mágikus erejében. Bizakodva várták a tananajozókat, talajkázókat. Viszonzásul bőségesen megjutalmazták őket, szalonnát, kolbászt, tojást, almát, esetleg karéj kenyeret adtak nekik, mindenki a lehetőségeihez, rangjához mérten. Érdekesség a szokással kapcsolatban, hogy leányok végezték, pedig köztudott, hogy minden, vagy legalábbis a legtöbb szerencsét hozó szokást a férfiak, fiúgyerekek végeznek, náluk a szerencse. A tananajkozás, talajkázás viszont kivételt képez.
Ez a szokás a XX. század elején, az I. világháború ideje alatt élte virágkorát. Ekkor még természetes volt és a falu íratlan szabálya is úgy diktálta, hogy illet benne részt venni kivétel nélkül minden lánykának.

Bányi Antalné Reczika Teréz így emlékezett erre az időszakra 1972-ben:

„Mink nagyon szegínyek vótunk, sokan is vótunk. Nem öltünk, nem vót szalonnánk se. Anyánk elküldött a testvíremmel, hogy menjünk tananajozni. El is mentünk, örűtünk, hogy lesz szalonnánk, eszünk majd egy falat kóbászt is. Örömmel mentünk a többiekvel. Az egyik nagygazdánál vótunk, és amikor már adta az adományt, hát csak azt mondta nekünk, hogy ti nagyon szegínyek vagytok, adok nektek kenyeret. Hát mink akkor úgy elszígyelltük magunkot, a testvírem meg elkezdett sírni, én megy nagyon megmírgesedtem, és azt mondtam neki: Kenyerünk, az nekünk is van otthon, adjon nekünk is szalonnát! Siratva mentünk haza és azután már soha többet nem mentünk tananajozni.”

A II. világháború utáni években már csak a falu leges-legszegényebbjei jártak tananajozni, a cigányok, ők voltak legjobban ráutalva az adományokra. Ekkorra a szokás veszített értelméből és értékéből, elkopott ez a szép hagyomány, csupán az adomány volt a fontos. Talán ezért fordult elő a gyűjtések során, hogy néhány faluban (pl. Pográny, Gerencsér) váltig azt állították és bizonygatták, hogy náluk nem volt szokás a tananajozás, csak cigányok jártak.

A szokás menete:

Egy héttel fassang [utolsó vasárnapja] előtt, tananajvasárnapon, olyan nyolc-tíz éves, még iskoláskorú rokon, esetleg szomszéd leánykák, barátnők kisebb csoportot alakítottak. Nagyobb faluban több csoport járt, míg kisebb faluban, mint Béd vagy Menyhe, az összes lányka együtt ment. Néhány nappal előtte megbeszélték, hogy kihez mennek, és hol kezdik. Néha 10–15-en is voltak. Általában csak rokonokhoz, szomszédokhoz, nagyon jó ismerősökhöz mentek, de az előbb említett két falu olyan kicsi volt, hogy a gyerekek rokonsága az egész falura kiterjedt, ennek következtében minden udvarba bementek, házról házra jártak.
Öltözetük télies, ünneplős, vasárnapi. Fiatalos, víg színű szoknya és fejkendő, fekete kötény, ruha, női kabát és csizma.
Tarisznyát, kosarat vittek magukkal, amibe az adományt gyűjtötték. Ez az adomány az övék maradt, egymás között osztották szét.

Tananajozás Gímesen

Gímesen Balla Józsefné Molnár Mária gyermekkorában a következőképpen tananajoztak.

Az ablakon, vagy az ajtón bekiáltottak:
– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Van tananaj?
Igenlő válaszra az udvaron a lánykák körbeálltak, megfogták egymás kezét, néha körbejártak, a megfelelő szövegnél ugráltak, szökdeltek, futottak körbe, mikor milyen kedvük volt, és a következő éneket énekelték:

Tananaj, tananaj, Tót Lőrinc,
táncba ugrott a kakas,
feldöntötte a vajat, mivel sütjük a rétest?
Kútyi vízzel gyúrjuk,
pataki vízzel vajazzuk.
Szájj le, konkó, szájj le,
ugorj, búza, ugorj!
Valahány ürgelyuk, pociklyuk, patkánylyuk,
annyi verem búza legyen keteknek!
Dicsértessék Jézus Krisztus,
Adjanak egy darab szalonnát!

Zsérei tananaj

Földesi Ferencné Elgyütt Ilona elmondása szerint (1976) Zsérén tananajvasárnap a következőt énekelték:

Tananaj, tananaj, Tök Lőrinc,
lángba szökött a kakas,
kidöntötte a vajat
mivel sütjük a rítest?

Ma vagyon, ma vagyon farsang három napja

Ma vagyon, ma vagyon farsang három napja,
holnap lesz, holnap lesz, a második napja.
Hallod-e te legény, jól felkösd a kantári szíjjadot, szíjjadot,
el ne taposd a farsangi lányokot, lányokot.

Hopp, hírlik a farsang

Hopp, hírlik a farsang, elgyütt a má’ (j)a farsang,
aki nem ad szalonnát, kifúrom a gerendát.
Adjon a jó isten, ennek a gazdának
nyóc-nyóc ökröt, négy-négy bérest,
aranyostort a kezibe, bécsi kendőt a zsebibe.
Hopp, hírlik a farsang, elgyütt má’ (j)a farsang,
aki nem ad szalonnát, kifúrom a gerendát.

„Édesmamámtól tanultam ezt a nótát, ők még ezzel farsangoltak.
Én már nem jártam farsangolni, a mi időnkbe már elmaradt.”

A Tóth Antal házánál

A Tóth Antal házánál tőke tüzet raktak,
futok megyek a Dunába, fényes halat fogtam.
Teszem tányérkámba, küldöm Istenkémnek
ha jó bácsi, ha jó néni hajcsa ki a kiskutyát.
Mer’ ha ki nem hajtja, majd kihajtom én.
Rózsás pallagára,
se nem itatom, se nem etetem.
Csak úgy bömböltetem,
böm, bika farsang, kövérzik a farsang,
látom a gazdát, feni a baltát,
menjen fel a padra, vágjon egy darab szalonnát,
szúrja a nyársamra.
Az ágy alatt kilenc tojás sutty a tarisznyámba.

„Ezeket az énekeket farsangkor énekeltük, amikor odaértünk valamelyik lánynak vagy legénynek a házához. Mikor közel vótunk a kapuhoz, akkor elkezdtük énekelni, és amíg be nem értünk, és ki nem ért az eleji – mer’ hát vótunk többen is –, addig mindig énekeltünk. Mikor má’ bent vót az utója a lakásba’ – az eleji má’ akkor kint vót –, akkor abbahagytuk, mevártuk, amíg adtak valamit, akkor aztán mentünk tovább. De hogyha közel vót egymásho’ két ház, akkor nem a Tóth Antalt énekeltük, hanem azt, hogy: „Itt gyön három napja…” – mer’ az rövidebb vót.”

Ma vagyon, ma vagyon farsang három napja

Ma vagyon, ma vagyon
farsang három napja.
Holnap lesz, holnap lesz
a második napja.

Gyertek lányok, gyerekek,
a fehér hegy alá.
Fehér érmet szedni,
gyönggyel gyökerezni.

Jó legény, jól fogd meg
a lovad kantárját.
Össze ne tapossa
a farsangi rózsát.

Hol vagy István király,
téged néped kíván.
Gyászos öltözetbe’
teelőtted sírván.

Sírván teelőtted
csobognak könnyeink.
Búval harmatoznak
szomorú mezeink.

No, csak igyunk-együnk,
csak Istent ne bántsunk.
Csendesen mulassunk,
csak Istent ne bántsunk.

Lám Krisztus Urunk is
farsangba’ mulatott.
Gali-Galiábó’
mennyegzőbe szállott.

Elbúcsúzunk, elbúcsúzunk
tőled farsang napja.
Holnap lesz, holnap lesz
a hamvazó szerda.

Gyertek velünk, gyerekek,
a böjtnek havába.
Böjti rózsát szedni,
Gali-Galiába,

Elmúlt farsang

Elmúlt farsang, már itt hagyott,
a lányoknak nagy bújt hagyott,
hozza Isten a húsvétot,
a lányoknak a vígságot.

Hajnal, hajnal

Hajnal, hajnal, hajnal akar lenni.
Leányoknak, legínyeknek haza köll már mennyi.

Farsang keddjén muzsikálták.

Járd el dőre

Járd el dőre, ha nincs eszed,
ami volt is, mind elveszett.