Pilickézés (pickézés), lapanyázás

A lányok és fiúk közösen, a szabadban, tavasztól őszig játsszák ezt az eszközös játékot. Az ulicskázás részeként is játszották.

Eszközök:

  • Lapanya – 25 cm hosszú, 10–15 cm széles, nyeles, lapátszerű ütőalkalmatosság
  • Kapu – egy hosszabb fadarab vagy egy hosszúnyelű lapát, amelyet falhoz vagy fához támasztanak
  • Picek, pecek – kb. 10 cm hosszú, hüvelykujjnyi vastagságú, a két végén hegyesre kifaragott kellék (a biztonság érdekében javasoljuk a hegyes spicceket kicsit legömbölyíteni)

A játék menete:

A játékot két egyenlő számú gyerekcsoport játszhatja. A kezdés jogát általában kiszámolással döntik el. Az a csapat, amelyik a játékot kezdi, az ún. „bentiek”. A falhoz vagy fához támasztott hosszú fadarab vagy lapát a kapujuk.
A „bentiek” a lapanyával kiütik a pecket, a másik csapat, a „kintiek” igyekeznek azt két kézzel, fél kézzel vagy a kötényük segítségével elkapni. Abban, hogy melyik fogás mit ér, előzőleg megállapodnak. Ha nem sikerül a pecket elkapni, akkor a kintiek oly módon próbálják lenyerni a bentieket, hogy keresztüldobják a kapun a pecket. (Nem lehet teljesen tudni, hogy a keresztüldobás alatt mit értettek, de lapát esetében számíthat keresztüldobásnak, ha eltalálják a lapátot. Lehet két botot a falhoz támasztani, és ha közéjük találnak, az is számíthat keresztüldobásnak.)
Ha sikerül, vagyis lenyerik őket, a két csapat szerepet cserél. Ha ez a kintieknek nem sikerül, akkor a bentiek a pecket a hegyes végével próbálják fölpöccinteni a lapanyával, és minél messzebbre elütni.

Ezt háromszor megismétlik, de a második és harmadik ütést onnan folytatják, ahová az első, illetve második ütés után esett a pecek. Az össztávolságot megsaccolják: 20, 25, 30 – mondanak egy számot (ezalatt a lábfejhosszat értünk); ha a kintiek elfogadják a saccolt távolságot, beleegyeznek, annyi lesz az iskolájuk (pontszámuk) a bentieknek. Ellenkező esetben a távolságot leméretik velük. Ezt úgy végzik, hogy lábfejjel lemérik, azaz kilépik a távolságot (a játék elején javasolt kinevezni, ki fogja mérni a távolságot), s ha az állítás nem felelt meg a valóságnak, akkor elveszítették az addig gyűjtött összes iskolájukat és a bent levés jogát, azaz a két csapat szerepet cserél. (Javasolt valami saccolási toleranciát megállapítani, pl. két lépést tévedhetnek).
A szabályokat mindig a játék megkezdése előtt határozzák meg, pl. a pecek megfogása jelenthet egy számot vagy szerepcserét is. Ez a játék nem volt veszélytelen, mert ha rosszul céloztak, kiüthették az ablakot vagy valakinek a szemét is.
A játéknak számos változata ismert.

 

A nyári nagy hőségben a víz mellett lakók, különösen a gyerekek a patak, tó, a folyóvíz meghatározott, kijelölt helyein fürödtek helyi szokás és körülmények szerint. Az időjárástól függően kezdték el. Ha korán kitavaszodott, felmelegedett az idő, előbb kezdtek fürödni.
A kisebb gyerekek idősebb testvérük felügyelete alatt fürödtek a folyóban. Amint nagyobbak lettek, közösen mentek a vízbe. Egyedül nem volt szórakoztató a lubickolás. Később már nemek szerint csoportosultak. A fiúk mélyebb vízbe is bemerészkedtek, a lányok csak a biztonságosabb helyen fürödtek.
Péter–Pálkor tilos volt a fürdés, mert úgy tartották, hogy az ezen a napon fürdőket lehúzzák a víz alá. Volt néhány ilyen eset, ezt intő példaként hozták fel. (Péter–Pálkor fára sem volt szabad felmászni, mert onnan meg lerázza őket.)

Ahán a Zsitva folyóban fürödtek a libapásztor gyerekek a nap folyamán.
A parton levetkőztek, s hosszabb ingben vagy fürdésre szolgáló szoknyában mentek a vízbe. A kisebbek egyszerűen csak kötényt vagy kendőt kötöttek maguk elé, ebből hólyagot csináltak olyan formán, hogy a kendő, kötény közepét a szájukba vették, két kézzel megfogták a kendő vagy kötény két szabad sarkát, és a víz felszínére tették. A kendő, kötény alá szorult levegő nagy hólyagot képzett; erre ráfeküdtek, a lábukkal dobogtak a vízben, így tartották fenn magukat a felszínén. Ez volt az úszás. (A hólyag pedig az úszógumi elődje.)
Olykor a fateknő is előkerült, és csónakáztak a vízen. Ez is nagy élménynek és kalandozásnak számított a gyerekek számra.
Halásztak is: kézzel, köténybe fogták a halakat. Néha a nagyon ügyeseknek sikerült is halat fogniuk.
Lapos kövekkel alacsonyan a vízbe céloztak, szőttek; annyi szövése volt a hajítónak, ahányat szökellt a kő a víz felszínén.
A nagylányok estefelé, munka befejeztével jártak fürödni, mosakodni a Zsitvára. Ilyenkor a víz kellemes meleg volt. Aratás és masinázás alatt is mindig ott mosakodtak, fürödtek meg.
Nyáron a szombati tisztálkodást is itt végezték. A Zsitvához közel lakóknak a rendszeres napi mosakodási helyük is volt.
Ahol folyó tó, vagy akárcsak egy kis patak is volt, kihasználták természetes tisztálkodási lehetőségként.

Egerszegen a Nyitra folyóban fürödtek Klemanné Bohácsik Margit és Bohácsikné Bernáth Emília elmondása alapján:

„Amikor a vízbe bementünk, vízzel keresztet vetettünk magunkra, és utána lebuktunk a víz alá. Szűk szárú vászongatyában fürödtünk, amikor már nagyobbak voltunk. Mikor még kicsik voltunk, vászonpendelyben. A partot jól meglocsoltuk, megöntöztük, magunk alá tettük a pendelyt, úgy csúszkáltunk le a vízbe. Egy-kettő elkoptattuk a pendelyt.”

Réteken, Garam-parton játszották a nagyobb fiúk. Háromágú fából csülköt készítettek, és leállították a földre. Az egyik csapat őrizte, a másik csapat bizonyos távolságból (10-15 m) botokkal dobálta. Meghatározott számú dobása volt mindkét csapatnak. A csülköt az őrző csapatnak kellett felállítania, valahányszor felborult. Az előre egyeztetett dobászám után, a két csapat helyet cserélt, és azok dobálták a csülköt, akik korábban őrzők voltak. Az nyert, aki többször leütötte. Az őrzőknek biztonságos távolságra kellett állni a csülöktől, nehogy eltalálják őket a dobók.

A szabadban játsszák, ahol az alábbi ábra szerint kijelölik a játékpályát:

A játékpálya kockáinak száma tetszés szerinti.
A játékot az 1. kocka elől bármelyik gyerek kezdheti. Feladata: fél lábon kockáról kockára elugrálni a játékpálya utolsó kockájába – ahol a megegyezés szerint lábat cserélhet –, s visszaugrálni a kiindulási helyre. Akinek a feladatot sikerül végrehajtania, az egy tetszés szerinti kockát megjelölhet magának (kereszttel v. nevének kezdőbetűivel). Ebbe a kockába a többi játékos nem léphet bele, a tulajdonos azonban – ha ismét rákerül a sor – két lábbal is beleugorhat.
Minden oda-vissza ugrálás után új játékos következik, s ha már mindenki ugrált, a játék kialakult sorrend szerint folytatódik. Aki beleugrik a társa által megjelölt kockába, vagy rálép a vonalra, annak a játéka félbeszakad.
A játékban az győz, akinek a legtöbb kockát sikerül szereznie.

Mind a fiúk, mind a lányok körében ismert labdajáték. A játék megkezdése előtt a gyerekek egymástól kb. 6-7 m-re két párhuzamos vonalat húznak, s a két vonal közti területet egy felezővonallal két térfélre osztják. A játékpálya kijelölése után két egyenlő számú csoportra oszlanak. Az egyik csoportban vannak az „urak”, a másik csoportban vannak a „szolgák”. A két csoport feláll a két térfél záróvonalára.

Ezután kezdődik a játék. Az „urak” megneveznek maguk közül valakit – általában a legügyesebb gyereket –, akire egy szolga átdobja a labdát. Ha a dobó „szolga” eltalálja a kiválasztott „urat”, akkor az kiesik, ha célt téveszt, az átdobást újra végrehajtja egy másik „szolga”. Ha a kiválasztott „úr” elkapja a labdát, előreszalad a felelzővonalig és igyekszik valakit megdobni a „szolgák” közül, akik az átdobás pillanatában szétszaladnak. Amelyik „szolgát” a labda eltalálja, az kiesik a játékból. Az illető „úr” mindaddig ismételheti a dobást, míg nem hibázik. Sikertelen dobás esetén ő is kiesik a játékból. Ilyenkor a labdát újra a „szolgák” veszik magukhoz, az „urak” megint megneveznek maguk közül valakit, s a játék a leírt módon ismétlődik.
Az a csoport győz, amelyikből több marad, illetve amelyiknek sikerül a másikat teljesen felszámolnia. Ha a játékot újrakezdik, a két csoport szerepet cserél.

“Kellett hozzá egy jó tömött gumilabda meg egy sulyok. Minél nehezebb vót a sulyok, annál nagyobbat tudtunk vele ütni:” Két 5-6 tagból álló csapat játszotta, amelyek egymással szemben helyezkedtek el. A kezdő csapatból egy játékos feldobta a labdát, a másik a sulyokkal a szemben álló csapat felé ütötte. Amíg a labda szállt, a kezdő csapatnak el kellett szaladni a métáig, amely egy kijelölt hely volt, általában az ellenfél térfelén. Ha az ellenfél elkapta a labdát és megdobott valakit a másik csapatból, mielőtt még az a métához ért volna, akkor helyet cseréltek és újból kezdődött a játék.
Fiúk–lányok vegyesen játszották, főleg böjti időszakban. A játék általában nézőközönség előtt zajlott, hiszen az Ipoly partján ill. a házak előtt üldögélő idősebbek nagy figyelemmel kísérték a böjti időszak vasárnaponkénti játékait.

A Felföldön szokásos játék. Két egyenlő létszámú csapatot alakítunk. Mindenkinek van egy nem túl hosszú, tömzsi mancsbotja, és szükséges a játékhoz egy fából faragott mancsgolyó is. Húzunk két vonalat, egymástól 2-3 méterre: az ütők az egyik vonal mögött állnak föl, a kapók pedig a másik mögött, a mezőnyben.

Az első ütő feldobja a mancsgolyót, és úgy igyekszik megdobni a mancsbottal, hogy a bot is a másik vonal mögött, a mezőnyben essen le, de a golyó is elrepüljön, még messzebb. A dobás után kiszalad a botért, és vissza kell érnie vele a kezdővonal mögé, mielőtt a kapók a mancsgolyót átdobnák a kezdővonalon. Az ütőjátékos akkor esik ki, ha a mancsgolyót előbb juttatják át a vonalon, mint ő visszaér, vagy ha a mancsbot a két vonal közötti részen ér földet. Ha azonban az utána következő játékosok valamelyikének sikerül a golyó előtt visszaérni, minden kiesett játékost fölszabadít.
Ha az ütő csapat minden játékosa kiesett, szerepet cserélnek.

Négy fiú szorosan egymás mellé körbe lehajol. Az ötödik fiú a nyakukba áll. Azután a négy lehajolt fiú lassan felegyenesedik. A fent álló fiú hármat tapsol, erre az alsó négy kiugrik alóla. A fent lévő ügyesen talpra esik a gyöpön.