Hetven év a világ körül címmel nyílt meg júliusban a Magyar Állami Népi Együttes szabadtéri kiállítása a budapesti Corvin téren. A születésnapi tárlat pannói között sétálva az Együtteshez fűződő saját emlékeimet is felidézhetem.

Sajtóhír: „A szabadtéri kiállítás ünnep és emlékezés is egyben: hetven évvel ezelőtt, 1951 tavaszán nagy sikerrel mutatkozott be a közönség előtt első fellépéseivel, a néhány hónappal korábban alapított Magyar Állami Népi Együttes. A magyar népi kultúra legsikeresebb nagyköveteinek, a színpadi néptánc folytonos megújítójának hét évtizedes történetét és művészeti eredményeit mutatjuk be tablóinkon. Előadások képeivel, plakátjaival idézzük fel a régi és mai alkotók, előadók munkáját. Emlékezünk és emlékeztetünk, de az ünnepi kiállítás legfontosabb célja, hogy a Corvin térre látogatók az Együttes jelenlegi művészeivel és előadásaival is találkozzanak a kiállítás képein és a színpadon egyaránt.”

Budapest egyik legszebb terén rendezték a bemutatót, ami az arra sétálók és a turisták körében is hamar népszerűvé vált. Az ízléses tablók között többen állnak meg, hiszen a látottak sokakban hoznak felszínre emlékeket.

A bemutató egyik plakátja 1951 május 14-ére invitálja a közönséget a Városi (ma Erkel) Színházba. Megfog a dátum, hiszen három évre rá ugyanezen a napon születtem, s életem során különös figyelemmel követtem az Együttes művészetét. A premier alaphangulatát Farkas Ferenc Régi magyar táncok című összeállítása adta meg, majd következett a sláger, Kodály Zoltánnak az Együttes számára komponált Kállai kettőse. A zeneszerző a kórusirodalom területén különösen maradandót alkotott, a Közgazdaságtudományi Egyetem énekkarában számos kórusművének előadásában magam is részt vettem. A Kállai kettős kicsit kilóg az életműből, az ugyancsak zordnak ismert Kodály e darabja is visszafogottan kezdődik, szinte elringat, majd hirtelen váltás következik. A „Jó bort árul Sirjainé” strófával a Mester igazi életöröme tör felszínre, s egy fergeteges befejezéssel teszi fel a műre a koronát.

A neves zeneszerző-népzenekutató Vass Lajos Táncnóta című kompozíciójával szerepelt a műsorban. A magyar kórusmozgalom kiemelkedő egyéniségének fiához, Vass Dániel zeneművész-fotográfushoz baráti szálak fűznek, Dániel így emlékezik a családi hagyományok alapján az Együttes megalakulására: „Szüleim a Muharay Népi Együttesben ismerkedtek meg, édesapám több rendezvényen vezényelte a zenekart, a tánckarban pedig édesanyám lépett fel, számos szóló szerepben is. Amikor 1951-ben megalakult a Magyar Állami Népi Együttes, a tánckar javarésze – legjobb ismereteim szerint – a Muharay Együttesen alapult. Talán ennek is köszönhető, hogy édesapám szerzeményét is műsorra tűzték az első előadáson.”

A legkeményebb ötvenes éveket írjuk, így a politika is megjelenik az összeállításban, Gulyás-Rábai Sztálin köszöntőjével tudták le a kötelező feladatot. Ezt követte a mára legendássá vált Széki muzsika, s az Ecseri lakodalmas, az utóbbi az Együttes legtöbbet játszott műsorszámává vált az évtizedek alatt.

A program javarészével már a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál találkoztam. A Hungaroton egyik vezetőjeként a lemezkészletekről is gondoskodnom kellett, s az 1969-ben kiadott Ecseri lakodalmas a „slágerlistákon” előkelő helyet foglalt el, s százezer feletti példányban kelt el az idők folyamán. A korongot később Japánban is kiadták, s a kilencvenes években elkészült CD változata is. Egy másik lemezre is szívesen emlékszem, az Együttessel Vujicsics Tihamér feldolgozásait vették fel 1980-ban; e kiadvánnyal a tragikus sorsú zeneszerzőre is emlékeztünk. Vujicsics 1977-ben bekövetkezett halála után is megőrizte népszerűségét, fergeteges humorát Az árgyélus kismadár zeneparódia, az Éjféli operabemutató vígjáték is jellemezte, filmzenéi közül A Tenkes kapitányát ismerik a legtöbben, népzenei munkásságát az említett lemez is öregbítette.

Egy kicsit elkalandoztam. Továbblépve Rábai Miklós alapító tablóját veszem szemügyre: „Rábai Miklós az eredeti néptáncot többféle műfajban – mint egynemű, női (karikázók), és férfitáncként (legényes-táncok), a tájegységek jellemző táncait szvitbe sűrítve, és a népszokásokat bemutató kompozíciókban – állította színpadra. Koncepciójában három kar: a tánckar, a kórus és a zenekar harmonikus együttműködése tette egységes egésszé az alkotást.”

A Magyar Állami Népi Együttesnek szerencséje volt az alapítójával. A szakembernek a munkája töltötte be az életét, Rábai sokoldalú egyénisége meghatározta a társulat mindennapjait. Egy idős házaspár lép a tablóhoz: „A Ki mit tud? műsoraiból ismerte meg a nagyközönség” – beszélik egymás közt. Valóban e népszerű vetélkedőben zsűritagként a néptánc népszerűsítését is felvállalta.

A következő összeállítás már a Tímár-korszaknak (1981-96) állít emléket: „A 70-es években kibontakozó táncházmozgalom új fejezetet nyitott a színpadi néptáncban is. A mozgalom a Kárpát-medence tradicionális értékei felé irányította a fiatalok figyelmét, s a parasztság által átörökített évszázados tánc és zenei hagyományokat a korszerű szórakozás egyik új formájává tette.” Tímár Sándor valóban megújította az Együttest. Értékőrző munkáját a Hungarotonból követtem, hiszen a két kulturális intézmény hasonló ösvényen járt. Tímárék a tájegységek táncait állították szinte érintetlenül színpadra, mi a lemezgyárban kiadtuk a Táncház-sorozatot, s olyan híres erdélyi prímások felvételei váltak hozzáférhetővé, mint például Zerkula János, Halmágyi Mihály és Fodor Sándor „Netti”. Különösen büszkék voltunk az Észak-mezőségi magyar népzene című négylemezes kiadványunkra, a Kallós Zoltán és Martin György gyűjtéseit tartalmazó album azóta is példaértékű. Viszont e korszakban felhangok is megjelentek mindkét intézményben. Bartók Béla neve ugyan tabu volt, de számos rosszindulatú vélemény röpködött szakmai körökben Kodály munkásságáról: a megszólalók a népdalfeldolgozások létjogosultságát kérdőjelezték meg. Ez az Együttesben a Rábai-korszakra tett megjegyzések formájában bukkant fel. Igazságot tenni nehéz, de véleményem szerint a kommentátorok nem vették figyelembe az adott korszak lehetőségeit, s a megbíráltak úttörő munkáját.

De lépjünk előre, elérkeztünk 1996-ban a Mihályi Gábor nevével fémjelzett időszakhoz. Az Együttes vezetője egy interjúban fogalmazta meg:

„Az akkor lefektetett alapelvek mind a mai napig jellemzik a munkámat: nemcsak az elmúlt másfél évszázad ránk hagyott paraszti kultúráját állítottuk ’kisszokásokba’ ágyazva a színpadra, hanem történeti szempontból is vizsgáltuk a hagyományos kultúrát.”

Különösen szimpatikus, hogy a Magyar Állami Népi Együttes egyik legfontosabb küldetésének tekinti a határon túli területek táncos-zenei hagyományainak színpadra állítását. A folyamat vége felé tartanak, amelynek nyomán lassan körüljárták a Kárpát-medencét.

Amíg a Hagyományok Háza Corvin téri székházát renoválták addig, az MTI-Duna Televízió Naphegy téri épületében naponta találkoztam az Együttes tagjaival, követtem próbáikat egy közeli lerobbant helyiségben. A Hagyományok Háza munkatársaként már szorosabb kapcsolatokat alakítottam ki a művészekkel, ami a jubileumi interjú-sorozatban csúcsosodott ki. Elkísérhettem a csapatot Muravidékre, közelről figyelhettem életüket. Feltűnt az a felszabadultság, ami a fellépőket jellemezte, az embertpróbáló percek feszültségét mindig egy-egy vidám megjegyzés oldotta. Amennyiben e szellem megmarad, a következő kiállítás pannóinak száma is megsokszorozódhat.

Csermák Zoltán