Ulicskázás
A legtöbb gyermek- és leányszokás a tavaszi évszakhoz kapcsolódik. Jelentős részük a húsvéti ünnepkörhöz fűződik. Sok tavaszváró szokás virágvasárnapra esik. A zoboraljai falvakban a villőzés általánosan elterjedt tavaszváró leányszokás. Ezzel párhuzamosan találunk néhány olyan szokást is, amely virágvasárnaphoz kapcsolódik, de nem villőzés. Ilyen Menyhén a hajujvár, Béden pedig az ulicska. Egyes adatközlők szerint az ulicskázást virágvasárnap tartották, mert állítják, Béden nem volt villőzés. Menyhén pedig egy napon végezték a villőzéssel. Viszont idősebb adatközlők állítása szerint a virágvasárnapot mellőző fekete-, illetve középvasárnap végezték e két szertartásszerű szokást. Sőt egy harmadik adat e két szokást a húsvét utáni fehérvasárnaphoz kapcsolja. Valószínű, hogy mindhárom állítás igaz, mert korszakonként más-más időben végezhették, sőt az is valószínű lehet, hogy a szertartásszerű szokást két-három alkalommal megismételték, megerősítették más időpontokban, hogy hitelesebbé tegyék.
1976-ban a 65 éves özv. Fülöp Imréné Gál Mónika (1911), aki kislánykorában még részt vett az ulicsázásban, a következőképpen mondta el:
„Vasárnap délután (litánia után) a nagylányok és az utolsó osztályba járó jánkák kimentek a falu közelében lévő Horkára. (A falu mellett lévő domb neve. Hôrka – szlovák, kis hegy.) Már jóval korábban kölcsönösen választottak maguk között keresztanyát, illetve keresztlányt. A kisebbek kérték fel az idősebbeket a keresztanyaságra. Ezt illet elfogadni, nagyon ritka esetben tagadták meg a megbízást. Legtöbbször rangban, gazdagságban egy szinten lévőket választottak. Így nem volt sértődés.
Mikor felértek a dombra, a nagylányok sorba álltak, a kicsik előttük leguggoltak, kinek ki volt a párja. A nagyok leterítették őket a ruhájukkal (kötényükkel), és elénekelték az ulicskázó éneket. Amikor véget ért a dal, a nagyok közül egy lány – előre meghatározták – sorba ment és minden letakart kislány fejére tette a kezét, és megkérdezte:
– Ki szakálla? (Egy másik adat szerint: Ki szeretőd?)
Feleletként egy férfinevet mondtak. A szeretőjük nevét kellett volna mondaniuk, de akinek még nem volt, vagy nem akarta elárulni, akkor az apja nevét mondta, vagy nem mondott semmit. (Egy másik adat szerint nem egy kiválasztott nagylány kérdezte meg a kicsiktől, hanem minden nagylány a saját kis keresztlányától.)
Azután a kislányok apró kövecskéket szedtek össze a fűben, vagy az előre elkészítetteket szedték föl, és azokat egyenként a nagylányok tenyerébe rakták, miközben ezt mondták:
– Fele cipó, fele kenyír, fele pocik, fele bőr!
A nagylányok egyenként visszaadták ezzel a szöveggel:
– Ez muzika, ez mízeskalács, ez cúkor!
Az utolsó kövecskét pedig jó magasra dobták:
– Ilyen magas ágya legyen az én keresztlányomnak, ha férjhez megy!
Ezután lejöttek a Horkáról, és a falu végén, a kijelölt helyen közösen játszottak, pl. lapanyáztak (kiütős labdajáték). Ennek előtte ez nem volt illő, ugyanis a kicsiket nem tartották magukhoz illőnek a nagylányok. Ettől kezdve viszont keresztanyámnak, illetve keresztlányomnak szólították, kendezték egymást. A kislányokból ezután lettek nagylányok, ugyanis nemsokára kimaradtak az iskolából. Rokoni kapcsolat alakult ki köztük. Lakodalomba is meghívták egymást. Búcsúfiát hozott a keresztmama; képecskét, egy vagy másfél ríf (rőf) hajkötőt a hajába vagy »gyöngybe valónak«. Húsvétkor a keresztanya két, a keresztlány egy hímes tojást küldött ajándékba. Kölcsönösen segítettek egymásnak a munkában is.”
A legnagyobb és legfontosabb feladat a keresztanyákra akkor hárult, amikor a keresztlányuk nagylánnyá vált. Régen a falusi közösségi rend az anya és gyermeklány kapcsolatot másképp értelmezte, mint manapság. Az íratlan törvény úgy diktálta, hogy az útbaigazítást, a természetes fejlődés törvényének magyarázatát, a változásokat illetlenség volt az anyától megtudni. Olykor nagy korkülönbség, munka vagy sok gond volt az akadály. Nem egy esetben az effajta tudatlanság okozta a fiatal lányok betegségeinek egész sorát, a legrosszabb esetben halálát is.
Az ulicskázásbeli keresztanyának többek között ilyen felvilágosító feladata is volt, továbbá neki jutott a házasságra való lélektani felkészítés is. Ha szükség volt rá, közbenjárt a keresztlány és a férjjelölt kiválasztásánál. A szülőket azonban ritkán sikerült meggyőzni vagy lebeszélni kitűzött tervükről, inkább a vagyongyarapítás, vagyonszerzés elve győzött a jobblét reményében. Ebben az esetben is a keresztanya próbálta meggyőzni, megnyugtatni a keresztlányt, hogy majd megszokja, beletörődik sorsába, ez az élet rendje, így kell elfogadni.
Béden egy-egy lánynak volt egy keresztvízi, egy bérmálási keresztmamája és egy ulicskázásbéli keresztanyja, akik egymással így is rokoni kapcsolatba kerültek.
Az ulicskázás Béden a 30-as évek végén maradt el.
