Kelj ki, kelj ki, sípocska

A fiúk dalolászták fűzfasíp készítése közben a „Kelj ki, sípocska” kezdetű dalocskát.

Këjj ki, këjj ki, sípocska,
Sós vízbe teszlek,
Onnan is kivëszlek,
Kerék alá tëszlek,
Onnan is kivëszlek…

Fűzfasípot tavasszal készítettek zsenge fűzfaágból. Szép, egyenes ujjnyi vastag ágon körülvágták a fa bőrét, és a végétől olyan távolságnyira, amekkorára a sípot tervezték (8-10 cm). A síp egyik végére félkör alakzatú sípnyílást vágtak. Ezután mindaddig ütögették, veregették, meg-megnyálazták a sípnakvalót, míg el nem vált a bőr a fától, s azt lehúzhatták. A síp alsó felét teljesen bedugták egy fadarabbal. Erre a célra annak a fának egy része felelt meg a legjobban, amelyről a bőrt lehúzták. A síp felső részét is ennek egy darabkájával (kb. 1 cm) tömítették, de ebből milliméternyit levágtak, hogy ezáltal a befújt levegő a sípba juthasson, s megszólaltassa. A síp hangjának magassága a sípnyílás és az alsó dugasz közti távolságtól függött. Ha kisebb volt a távolság, magasabb, élesebb lett a hang.

Sárból várat építenek a fakardjukkal védik. Sárgolyókat gyúrnak, lyukat fúrnak bele, s úgy vágják a földhöz, nagyot puffan. A falhoz, a deszkakerítésekhez puttyantókat, sárlepényeket vagdosnak. Lábuk köré sárt raknak és amikor kihúzzák a sár alól a lábukat, „barlang” képződik.

A pipacs virágbimbóját az andódi gyerekek a kézfejhez csapkodták, mely pukkant.

A tardoskeddi gyerekek szaladnak az ördögoldal (mezei iringó – Eryngium campestre) után is. Ennek a levelei szúrósak, gyökerei nem hatolnak le mélyen, ősszel a szél könnyen kiszakítja. A szél viszi maga előtt, a gyerekek meg szaladnak utána.

A karvai gyerekek játszadoznak az óravirággal vagy más néven a varjumákkal (Hibiscus trionium). Megcsavarták és megnyálazták. Közben mondogatták:

Óra, óra, hány óra,
féltizenkettő, szamár mind a kettő.

A karvai gyerekek sok időt töltenek el az „idességfa” vagy „öregasszony taknya” népies nevű fa körül is (tövises lepényfa: Gleditsia triacanthos). Hosszú barna termését szeretik. „Bótjukban” is árulják csemegének. Általában a gyerekek szívesen böngésznek erdőn-mezőn, s gyakran gyűjtenek össze és esznek meg olyasmit is, amit a felnőttek már semmibe se vesznek.

A papsajt vagy hivatalos nevén a papsajtmályva (Malva neglecta) az andódi gyerekek „bótjában” pogácsa volt, meg is ették.

A tardoskeddi gyerekek a békafű (nádi boglárka – Ranunculus lingua) húsos levelét nyomkodják, azután belefújnak s az úgy „felfuvalkodik, mint a béka”.

Érsekújvárott valamikor „csupkáztak”. Két cseresznyeszárat egymásba akasztottak, azután széthúzták. Akié elszakadt, az lett a vesztes.

A bagotai gyerekek a mácsonya (Dipsacus) virágának csészéiben lévő harmattal meghintik egymást és magukat, mint a pap a szentelt vízzel.