Farsang utolsó vasárnapja
A farsang vízkeresztkor, azaz január 6-án kezdődik és hamvazószerdáig tart. Ezen időszaknak is csak legvége, a hamvazószerda előtti hétvége – a szombat, vasárnap, hétfő és kedd az, amit itt „fassangnak”, „fassang farkának” neveznek.
„Farsang utolsó napjaiban a legényes czéhbe már beavatott füzéres ifjak lobogós gyolcs ingeket öltvén, a vagyonosabbak ezüst, a szegényebbek ólom gombos kék magyar ruhában, czigány zene mellett járták be a falut, s népdalokkal felváltva lejtik az úgynevezett »botostánczot«, minthogy bot van ekkor a kezökben, s miután azon házaknál, hol szívesen látott vendéget, a reggelit vagy harmadebédet elkölték, a csapszékbe térnek be, s ez harmadnapig így tart. Az abban résztvettek banduroknak neveztetnek, s az ez alkalommal ajándékba kapott szalonnadarabokat minden czéhnek egy-egy suhanczra bizott nyársra tüzdelik fel. Megelőzi a kedvtöltést a még gyengébb iskolába gyerkőczök táncza kövér csütörtökön dudaszó mellett, miről azt tartják, hogy a »duda nem is muzsika«.”
(Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások. Pesten, 1867. 180–183. old.)
Zoboralján ezt az utolsó vasárnapot „sardó-” vagy „sárdóvasárnapnak” hívják, mert ezekben a napokban jártak a legények sardózni.
Az 1940-es évekig, míg a sardózást hagyományosan végezték, a következőképpen ment végbe.
A falu fiatal legénykéi, élükön a legénybíróval és a rangidős legényekkel, mulatós jókedvvel, sok játékossággal, mókás tréfálkozással tették derűsebbé ezeket a napokat. A legények csoportosan járták végig a falut, duda, rezesbanda vagy zenekar kíséretében (attól függően, hogy melyik korban mi volt a divatos zene). Nagy hangoskodással járták a falut a sardózók, fassangolók.
Maga a menet is látványos volt, mert a legények fakarddal, bottal, a bakterok halapardéjával vonultak végig a falun. A legénybírónál pedig ott volt az elmaradhatatlan, szalagokkal feldíszített cifra bot, a villő, amit mint tisztségnek jelképét vitt a menet élén. Ilyen díszes menetben jártak házról házra. Természetesen vitték az elmaradhatatlan kast, amibe a tojást, kolbászt, adományt gyűjtötték. A szalonnát a nyársra szúrták.
Vidám énekszóval jelezték jöttüket, az udvarba be-bekiabáltak: „Van fassang?”
Az igenlő válaszra és a kedves invitálásra bementek az udvarba. Megálltak az ajtó vagy ablak alatt, és elénekelték a csak ehhez az alkalomhoz kötődő éneket, rigmust. A sardózásnak termésvarázsló, télűző, tavaszváró jelentése is volt. Minden gazda várta őket, mert hittek, bíztak, reménykedtek a sardó mágikus erejében.
Következőképpen szólt a sardózó ének:
Sardó gyüjjön, hozzon meleget!
Micsodai meleget?
Nyári meleget, téli hideget!
Hej székecske, székecske,
szőlőhegyen bakocska,
a menyhei jányok mind a vízbe fútak.
Lapu alatt lapognak
csóvány alatt cincognak.
Zab szemesedjen, búza bokrosodjon,
király lova hízzon, /foggyon/
a kendé dögöljön! /maradjon/
Azon megyünk hadba
török háborúba!
Csík, csík, mácsík,
mákos mácsík!
Kigyúrom belőle konkót, üszögöt
mindenféle gajzot.
Akárhány ürgelyuk, valahány pociklyuk,
annyi verem búzájok legyen keteknek!
Adjon ketek szalonnát!
Más-más változatban énekelték, attól függően, milyen kedvükben voltak, mennyi tisztelettel voltak a gazda irányt.
A legények régen is tréfás, mókás kedvűek, de igazságosak voltak; a sérelmeiket is közölni tudták a megfelelő helyen és módon.
A gímesi Molnár László „Cúkor” elbeszélése:
„Mikor az én édesapám járt sardózni, az egyik nagygazda házánál, aki fukar ember volt, a legfontosabb jókívánságot így változtatta meg, hogy: …annyi verem búzája legyen keteknek, mint nekünk van! Ők pedig szegények voltak, éppen az említett gazdánál aratók. Persze a nagygazdának sem kellett több, fogta a görbebotját és elkergette a sardózókat. A vendéglátás és az adomány is elmaradt.”
Az ének után megkapták a járandóságot, kitől mi és mennyi tellett, tojást, szalonnát, kolbászt. Borral, pálinkával esetleg pogácsával, kaláccsal, siskával (farsangi fánk) kínálták a legényeket.
Amikor bejárták a falut már estére járt az idő. A kocsmában vagy egy lányos háznál az adományokból ennivalót készítettek. Ez volt a vacsora a legények, a dudás vagy zenészek részére is. Este a kocsmában, a táncteremben hajnalig tartó mulatság, tánc volt az egész falu fiataljai részére.
Az idősebbek elmondása alapján a század elején sardózni a suhancok jártak, a hegymegi és vízmegi falvakban már kövércsütörtökön, a többi faluban szombaton vagy vasárnap délelőtt, ezek voltak az előhírnökök, ők gyűjtötték össze a szalonnát, kolbászt, tojást, ők csak énekeltek, zenekíséret nélkül. (A két világháború között már leegyszerűsödött a szokás, egyszeri járással intézték el.) Ez az első falujárás az egész falunak, mindenkinek szólt, főként a gazdáknak.
Latikáné Fazekas Erzsébet elmondása:
„Másnap délelőtt a nagylegények jártak bandával vagy dudással, de csak a lányos házakhoz mentek. A ház lányait, asszonyait megtáncoltatták az udvaron. A háziak a legényeket itallal, harapnivalóval kínálták. Ekkor gyűjtötték a legények a pénzt. Adtak is minden háznál, mert ez egyúttal a lány belépője volt az aznapi táncra.
Lédecen a lányok nagyon várták ezt a napot. A lánypajtások, barátnők igyekeztek kihasználni minden alkalmat, mindig oda mentek, ahol a zeneszót hallották, hogy a lehető legtöbb helyen táncolhassanak, különösen, ha a nekik kedves legény is a fassangolók között volt.”
Az esti mulatság és a többi farsangnapi is ingyenes volt, nem kellett belépőt fizetniük.
Este a táncmulatságon viszont illett – a falu íratlan szabályi szerint kötelező volt – a legényeknek minden lányt (akik otthon a háznál fizettek) legalább egyszer felkérniük, táncba vinniük.
A legények, lányok mellett hétfőn este eljöttek a fiatal házasok, a víg kedélyű, mulatós, táncos kedvű nős emberek és asszonyok is, de inkább csak nézni, leskelődni. A táncba csak mértékkel kapcsolódtak be, olyankor, amikor kihirdették, hogy mindenki táncolhat. Ilyen az est folyamán csak néhány nóta erejéig adódott. A menyecskék, fiatal asszonyok még a karonülő gyerekeiket is elhozták magukkal, ez így volt természetes.
Kedden egész napos mulatság volt, amely délelőtt 10 órakor kezdődött. Az ebédszünet után, délután folytatódott. Ebéd után már a nős emberek, házasok is megjelentek, mert ez már az ő napjuk, táncuk volt. Ezt a napot várták a menyecskék, fiatalasszonyok, mert férjes asszonynak, nős embernek nem illett az évközi mulatságokon részt venni, kivételt csak a lakodalom és a farsang keddi tánc képezett. A menyecskék részére azért is különleges és kivételes nap volt, mert fejkötőben, kontyban, kendő nélkül táncolhattak. (Férjes asszony kendő nélkül különben nem mehetett sehová.) Erre az alkalomra már előre elkészítették a szebbnél szebb kontyokat, fejkötőket. Mindenki különb és szebb akart lenni a másiknál, túltenni a másikon.
Amint az idősek mesélték, nagyon pompás látvány volt s csillogó-villogó fejkötők sokasága, az áradó jókedv és önfeledt derű.
Ez a keddi tánc kötelező is volt a házasok részére, mert az asszonyoknak, menyecskéknek nagyokat, magosat kellett ugorniuk táncolás közben, hogy nagyra nőjön a kender.