kedd, április 13, 2021
Sardó

Farsang utolsó vasárnapja

A farsang vízkeresztkor, azaz január 6-án kezdődik és hamvazószerdáig tart. Ezen időszaknak is csak legvége, a hamvazószerda előtti hétvége – a szombat, vasárnap, hétfő és kedd az, amit itt „fassangnak”, „fassang farkának” neveznek.
„Farsang utolsó napjaiban a legényes czéhbe már beavatott füzéres ifjak lobogós gyolcs ingeket öltvén, a vagyonosabbak ezüst, a szegényebbek ólom gombos kék magyar ruhában, czigány zene mellett járták be a falut, s népdalokkal felváltva lejtik az úgynevezett »botostánczot«, minthogy bot van ekkor a kezökben, s miután azon házaknál, hol szívesen látott vendéget, a reggelit vagy harmadebédet elkölték, a csapszékbe térnek be, s ez harmadnapig így tart. Az abban résztvettek banduroknak neveztetnek, s az ez alkalommal ajándékba kapott szalonnadarabokat minden czéhnek egy-egy suhanczra bizott nyársra tüzdelik fel. Megelőzi a kedvtöltést a még gyengébb iskolába gyerkőczök táncza kövér csütörtökön dudaszó mellett, miről azt tartják, hogy a »duda nem is muzsika«.”
(Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások. Pesten, 1867. 180–183. old.)

Zoboralján ezt az utolsó vasárnapot „sardó-” vagy „sárdóvasárnapnak” hívják, mert ezekben a napokban jártak a legények sardózni.
Az 1940-es évekig, míg a sardózást hagyományosan végezték, a következőképpen ment végbe.
A falu fiatal legénykéi, élükön a legénybíróval és a rangidős legényekkel, mulatós jókedvvel, sok játékossággal, mókás tréfálkozással tették derűsebbé ezeket a napokat. A legények csoportosan járták végig a falut, duda, rezesbanda vagy zenekar kíséretében (attól függően, hogy melyik korban mi volt a divatos zene). Nagy hangoskodással járták a falut a sardózók, fassangolók.
Maga a menet is látványos volt, mert a legények fakarddal, bottal, a bakterok halapardéjával vonultak végig a falun. A legénybírónál pedig ott volt az elmaradhatatlan, szalagokkal feldíszített cifra bot, a villő, amit mint tisztségnek jelképét vitt a menet élén. Ilyen díszes menetben jártak házról házra. Természetesen vitték az elmaradhatatlan kast, amibe a tojást, kolbászt, adományt gyűjtötték. A szalonnát a nyársra szúrták.
Vidám énekszóval jelezték jöttüket, az udvarba be-bekiabáltak: „Van fassang?”
Az igenlő válaszra és a kedves invitálásra bementek az udvarba. Megálltak az ajtó vagy ablak alatt, és elénekelték a csak ehhez az alkalomhoz kötődő éneket, rigmust. A sardózásnak termésvarázsló, télűző, tavaszváró jelentése is volt. Minden gazda várta őket, mert hittek, bíztak, reménykedtek a sardó mágikus erejében.

Következőképpen szólt a sardózó ének:
Sardó gyüjjön, hozzon meleget!
Micsodai meleget?
Nyári meleget, téli hideget!
Hej székecske, székecske,
szőlőhegyen bakocska,
a menyhei jányok mind a vízbe fútak.
Lapu alatt lapognak
csóvány alatt cincognak.
Zab szemesedjen, búza bokrosodjon,
király lova hízzon, /foggyon/
a kendé dögöljön! /maradjon/
Azon megyünk hadba
török háborúba!
Csík, csík, mácsík,
mákos mácsík!
Kigyúrom belőle konkót, üszögöt
mindenféle gajzot.
Akárhány ürgelyuk, valahány pociklyuk,
annyi verem búzájok legyen keteknek!
Adjon ketek szalonnát!

Más-más változatban énekelték, attól függően, milyen kedvükben voltak, mennyi tisztelettel voltak a gazda irányt.
A legények régen is tréfás, mókás kedvűek, de igazságosak voltak; a sérelmeiket is közölni tudták a megfelelő helyen és módon.

A gímesi Molnár László „Cúkor” elbeszélése:

„Mikor az én édesapám járt sardózni, az egyik nagygazda házánál, aki fukar ember volt, a legfontosabb jókívánságot így változtatta meg, hogy: …annyi verem búzája legyen keteknek, mint nekünk van! Ők pedig szegények voltak, éppen az említett gazdánál aratók. Persze a nagygazdának sem kellett több, fogta a görbebotját és elkergette a sardózókat. A vendéglátás és az adomány is elmaradt.”

Az ének után megkapták a járandóságot, kitől mi és mennyi tellett, tojást, szalonnát, kolbászt. Borral, pálinkával esetleg pogácsával, kaláccsal, siskával (farsangi fánk) kínálták a legényeket.
Amikor bejárták a falut már estére járt az idő. A kocsmában vagy egy lányos háznál az adományokból ennivalót készítettek. Ez volt a vacsora a legények, a dudás vagy zenészek részére is. Este a kocsmában, a táncteremben hajnalig tartó mulatság, tánc volt az egész falu fiataljai részére.
Az idősebbek elmondása alapján a század elején sardózni a suhancok jártak, a hegymegi és vízmegi falvakban már kövércsütörtökön, a többi faluban szombaton vagy vasárnap délelőtt, ezek voltak az előhírnökök, ők gyűjtötték össze a szalonnát, kolbászt, tojást, ők csak énekeltek, zenekíséret nélkül. (A két világháború között már leegyszerűsödött a szokás, egyszeri járással intézték el.) Ez az első falujárás az egész falunak, mindenkinek szólt, főként a gazdáknak.

Latikáné Fazekas Erzsébet elmondása:

„Másnap délelőtt a nagylegények jártak bandával vagy dudással, de csak a lányos házakhoz mentek. A ház lányait, asszonyait megtáncoltatták az udvaron. A háziak a legényeket itallal, harapnivalóval kínálták. Ekkor gyűjtötték a legények a pénzt. Adtak is minden háznál, mert ez egyúttal a lány belépője volt az aznapi táncra.
Lédecen a lányok nagyon várták ezt a napot. A lánypajtások, barátnők igyekeztek kihasználni minden alkalmat, mindig oda mentek, ahol a zeneszót hallották, hogy a lehető legtöbb helyen táncolhassanak, különösen, ha a nekik kedves legény is a fassangolók között volt.”

Az esti mulatság és a többi farsangnapi is ingyenes volt, nem kellett belépőt fizetniük.
Este a táncmulatságon viszont illett – a falu íratlan szabályi szerint kötelező volt – a legényeknek minden lányt (akik otthon a háznál fizettek) legalább egyszer felkérniük, táncba vinniük.
A legények, lányok mellett hétfőn este eljöttek a fiatal házasok, a víg kedélyű, mulatós, táncos kedvű nős emberek és asszonyok is, de inkább csak nézni, leskelődni. A táncba csak mértékkel kapcsolódtak be, olyankor, amikor kihirdették, hogy mindenki táncolhat. Ilyen az est folyamán csak néhány nóta erejéig adódott. A menyecskék, fiatal asszonyok még a karonülő gyerekeiket is elhozták magukkal, ez így volt természetes.
Kedden egész napos mulatság volt, amely délelőtt 10 órakor kezdődött. Az ebédszünet után, délután folytatódott. Ebéd után már a nős emberek, házasok is megjelentek, mert ez már az ő napjuk, táncuk volt. Ezt a napot várták a menyecskék, fiatalasszonyok, mert férjes asszonynak, nős embernek nem illett az évközi mulatságokon részt venni, kivételt csak a lakodalom és a farsang keddi tánc képezett. A menyecskék részére azért is különleges és kivételes nap volt, mert fejkötőben, kontyban, kendő nélkül táncolhattak. (Férjes asszony kendő nélkül különben nem mehetett sehová.) Erre az alkalomra már előre elkészítették a szebbnél szebb kontyokat, fejkötőket. Mindenki különb és szebb akart lenni a másiknál, túltenni a másikon.
Amint az idősek mesélték, nagyon pompás látvány volt s csillogó-villogó fejkötők sokasága, az áradó jókedv és önfeledt derű.
Ez a keddi tánc kötelező is volt a házasok részére, mert az asszonyoknak, menyecskéknek nagyokat, magosat kellett ugorniuk táncolás közben, hogy nagyra nőjön a kender.

Egy házban ezren is laknak?

Mikor lát a vak is?

Kender buga

Kender buga, mag van benne,
ha kiütjük, nem lesz benne.
Kendermorzsa, szép menyecske,
öleld, csókold, akit szeretsz.

Ezt ölelem, ezt szeretem,
megfordítom, kitaszítom.
Hej, kacs, kacs, kacs, kacs liliom,
megdöglött a császár lova.

Haj, donám, rokonám,
fehér lovas paripám
hízik a mezőbe,
szép asszony szeretőm
lakik Borsodgyőrbe’.
Vannak olyan kontya,
az egeket hatja,
vannak olyan papucsa,
cinigél a sarka,
vannak olyan szoknyája,
Duna vizét hajtja.
Héla, héla, héluska,
Nímet Ferenc lánya
adta vín kutyája.
Nem vagyok én oka semminek,
anyám az oka mindennek,
mért nem adott engem férfinek,
fekete szemű legénynek.
Haj, rózsa, rózsa, piros vagy,
hajnali álom ídes vagy.
Mikor a menyasszonyt fektetni viszik,
akkor a vőlegényt ágy alá teszik.
Hegyire, tövire, apró gombostűre,
a fene se eszi azt ki belőle.

Erre a dalra a leányok „pilikézésnél” táncoltak. Kézfogással kört alkotnak. A körön belül 3-4 pár táncol, „përëg”. Egyik leány a másiknak vállára, az meg ennek derekára teszi a kezét, mint a csárdásnál, és frisset járnak, közben „hoppáznak”, ugranak. A kör énekel és tánclépésben mozog.

Én vagyok a

Én vagyok a zsidógyerek,
szeretem a gömböleget.
Ötöt-hatot ha beveszek,
avval aztán elfülelek.
Naha kukorica-ca-ca.

Több fiú összefogódzik láncba, és ide-oda futkosva énekli a dalt. A dal végén az elöl állók jól megforgatják az egész sort úgy, hogy az utolsók jó messzire elrepülnek.

Négy testvérnek egy kalapja, mi az?

Elvesztettem

A lányok körbeállnak. Egy leány a közepén van. A kör forog, énekelnek. A középen álló megindul körbe és egyszer csak elejti a kezében lévő zsebkendőt. Aki előtt elejtette, az felveszi. A középen álló a zsebkendőért csókot kap, s most a másik áll be középre:

Elvesztettem zsebkendőmet,
megver anyám érte.
Szabad péntek, szabad szombat,
szabad szappanozni,
szabad az én galambomnak
páros csókot adni.

A gyerekek a diókat vagy szilvákat a fejük felett a levegőbe dobálják. Közben mondogatják:
– Kire esik, az Isten áldása!

Akire ráhullott a dió vagy szilva, az megeheti.

Boldogasszony kiskertje

Boldogasszony kiskertje, ibolya van benne.
Csivirin, csavarin, koránpista takarít.
Csitt a levele, csitt a levele. Adjon isten lassú esőt,
mossa össze mind a kettőt, mind a tizenkettőt!

Ez a dallam a Szövöm, szövöm dallam folytatása.
A játékot újabb szereplőkkel megismétlik.

Ispirityi Pál

Ispirityi Pál,
jóra viszi már.
Malovász, malovász,
Haris Margit*, mit csinálsz?
Hej, csinosítom magamat,
várom a galambomat.

A gyerekek vonalban állnak. Egyik játszó (a Pál) előttük áll, énekel, majd a negyedik sorban megnevez valakit. Az utolsó sort a megnevezett énekli, majd odamegy Pálhoz, s ketten kezdik előlről a dalt.

* helyettesítendő név