Bodokon a két világháború között délután jártak hajvillőzni, mert akkor volt náluk is nagymise.
Szabóné Gyepes Erzsébet, Srankóné Fehér Rózsi, és Gyepes Anna így emlékezett a hajvillőzésre:
„Vecsernye (litánia) alatt fölöltöztettük a banyát, és azzal az egyik falu végéről végigjöttünk az utcán, le a rétekre, és a patakba befojtottuk. Mikor a banyát vittük, nem énekeltünk, akkor csak szaladtunk le az utcán. Ahová nézett a banya, ott megdögőtek a tyúkok. Akire haragudtak, annak az udvarába beforgatták, hogy dögöjjenek meg a tyúkjai.
Az én időmben egész nagy lányok is jártak. Banyát csak egyet vittünk a faluban, azzal minden utcasort végigjártunk. A saját sorunkban nem forgattuk be a banyát, de a másik utcában bizony befordítottuk, osztán gyorsan szaladtunk vele a vízhez, hogy a dögvész kerülje el a falut. A pataknál levetkőztettük a banyát, a botot meg a zsupot beledobtuk a vízbe.”
A banyát kivitték, aztán a lányok a saját utcájukba mentek hajvillőzni. Először feldíszítették a fűzfaágat: színes szalagokat, pecsétes hajkötőket kötöztek rá, amit otthonról vittek magukkal. A szép hajvillőn csak pecsétes hajkötők voltak – itt az volt a szép. A hajvillő mindig elöl ment, egy lány vitte, de váltakoztak a lányok. Hátul ment két kislány a kosárral, amibe a tojást gyűjtötték. Minden ház előtt megálltak és beköszöntek:
– Dicsértessák az Úr Jézus Krisztus! Van magoknak virágvasárnapjok?
Ha a gazdasszony kiszólt, hogy: Van!, akkor elkezdték az éneket. Ha nem jött ki senki, nem fogadták, nem adtak tojást, akkor azokat kiénekelték:
– Ha nem tojnak a tyúkjaik, tojjanak a kakasaik, haj, villő!
A hajvillősök mindig nyers tojást kaptak, kis pénzt, esetleg édességet, almát stb. Amikor végigjárták az utcát, amit kaptak, azt maguk között elosztották. Valamikor nagyon örültek a tojásnak is, mert azt meghímezték az öntözőknek.
Bodokon a múlt században még élő szokás volt, kisebb változásokkal megszakítás nélkül minden évben hagyományosan elvégezték.
