Az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány ősszel indította el Őshonosok a hazában – európai kisebbségek népművészete címmel programját. A franciaországi, korzikai és okszitán, valamint a magyarországi délszláv népzenével elkezdett eseménysorozat jelentőségét és jövőbeni terveit Kelemen László, az Alapítvány elnöke foglalja össze.

„Feszültséggel teli mindennapjainkban a globális és a lokális közti egyensúly felborulásának lehetünk tanúi. Az őshonos kisebbségek zenéjének bemutatásával a lokalitás felé billentenénk el a mérleg nyelvét, ezzel mintegy új egyensúlyt teremtve. A gondolat, hogy az európai kisebbségek népzenéjét minél jobban megismerjük, illetve ismertessük, Erdélybe való hazatelepülésem után született. Kedvetlenül, s kissé értetlenül tapasztaltam, hogy itt a világ ugyancsak ’befeszült’ az autonómia eszméje köré, ami nem, hogy segíti, de erősen gátolja a közös megoldást. Ezt a gordiuszi csomót kívántuk a magunk eszközeivel lazítani, s észrevetetni a környezetünkkel, hogy a szomszéd népművészete nagyon hasonlít a mienkére. Ez a hasonlóság nemcsak abból adódik, hogy hosszú évszázadok alatt éltünk együtt, hanem abból is, hogy egy egységes európai kultúrának vagyunk részei. Ebből fakadt a kezdeményezés ötlete, hogy koncertekkel valósítsuk meg a megfogalmazott gondolatokat.

Az első műsorsorozat igazolta a várakozást: a korzikai Ensemble Tavagna a Szászcsávási Dalárdával együtt öt helyen adott nagysikerű koncertet. Két teljesen különböző együttesről volt szó, de mindkettő zenei kultúráját, nyitottságát mutatja, hogy már a második koncerten – a nyelvi nehézségeket leküzdve – együtt énekeltek.

Őket követte novemberben a Vujicsics Együttes, ők Miqueu Montanaro okszitán muzsikussal léptek fel. A magyarországi délszáv zenét jól ismerjük, de talán kevesebbet tudunk az okszitánokról, az egyik legnagyobb francia kisebbségről. Dél-Franciaországban Nizzától az óceánig kiterjedő területen élnek, lélekszámukat tizenhárom millióra becsülik, kultúrájukat és nyelvüket gondosan ápolják. Montanarot már a táncházmozgalom kezdetétől fogva, a hetvenes évektől ismerjük, s különösen a hangszerhasználatban van közös nevezőnk. Mindehhez kapcsolódott Sebestyén Márta művészete, aki mindkét zenei nyelvet tökéletesen ismerte.

Immáron a folytatásról gondolkodunk, tervem szerint, – aminek megvalósítására Európai Uniós pályázatokat is bevonnánk – tizenkét európai helyszínnel, az ott élő kisebbség zenei hagyományait közkinccsé téve szerveznénk kulturális cserét. A terv az emberek közötti békességet és megértést szolgálná, s egyúttal hangsúlyozná, hogy a kulturális autonómia nem az ördögtől való.”