Villőzés

Bányiné Reczika Teréz 1972-es elbeszéléséből az alábbiak derültek ki a villőzésről:

A kicsik egyenként jártak rokonokhoz. Az ablak alatt vagy az ajtóban, esetleg bent a szobában énekelték el a villő éneket. Jutalmuk a rokoni kapcsolattól függött. A közeli rokontól nagyobb ajándékot, pénzt, édességet, hímes tojást, kalácsot kaptak. A távolabbi rokonoktól kevesebbet. A szegényebb családok gyerekei jártak sorba, minden házba bementek. Néhol bizony csak karaj kenyeret kaptak.
A nagyok délután (litánia után) csoportosan járták végig a falut, szalagokkal, hajkötőkkel feldíszített villővel (fűzfaág). Nem mentek be az udvarba, csak utcán énekelve haladtak. A gazdasszonyok ezt tudták, várták a villőzőket a kapuban, és amikor elhaladtak előttük, odaadták az adományt, melyet a csoport két megbízott tagja gyűjtött. Az 1990-es évektől csak pénzt szedtek. Az adományt minden esetben a templom javára adták. Úgy mondták, hogy a Jézus sírját díszítik fel, virágot, gyertyákat vettek.
Az 1920-as években, amikor leginkább csak tojást kaptak, azt az üzletben eladták, és pénzen vásárolták meg a gyertyát és a többi kelléket a templom díszítéséhez. Ekkor még a lányoknak is jutott egy-egy rőf hajkötőre való az összegyűjtött adományból.
Az 1920-as évekig, a villőt nemcsak hajkötőkkel díszítették föl, hanem színes zsebkendőket, kivarrott kiskeszkenyőket is raktak rá. Kinek milyen volt, olyat kötött föl a fára. Általában csak egy csapat járta a falut.

Molnárné Balla Borbála a következőket mondta el 1982-ben:

„Mikor én jártam, sokan voltunk Nagy kast vittünk, mert akkor csak tojást adtak. Minden ház előtt megálltunk és elénekeltük a Villő, villő, selemsátor…éneket. A fa fel volt díszítve, szalagozva, mert ez annak a jele. Kabátokban jártunk, mert még akkor hideg volt. Egynek még kendő is volt a fején, mi, a többiek hajadon fejjel voltunk. Az öregebb jányok felrakták a zsebkendőiket is, de mi nem. 1920-ban is voltam villőzni.”

Sípos Erzsébet 1973-as elbeszélése:

„A mi időnkben úgy jártunk villőzni, hogy virágvasárnap délután végigmentünk a falun és ezt énekeltük: Villő, villő…
Vártak már bennünket a kapuban, mindenki a saját kapujában, és ott adták oda a tojásokot. Ki mennyit tudott, annyit adott, kettőt, nígyet, ötöt, még pízt is melleje, aztán továbbmentünk. Össze voltunk csoportosulva, voltunk 15-18, talán húszan is. Ki vót hajkötőzve egy magos fa, ez volt a villő, fölváltva vittük. Raktunk rá pecsétes hajkötőt, színes szalagot, mennél többet, csak úgy virított az rajta. Mindig csak lányok jártunk 8 évestől egész 18 éves korig. Ilyenkor nem táncoltunk, csak mindig mentünk.”

Az 50-es évektől, amikor a helyi plébános és kántor vette át az irányítást a villőzés felett, az összegyűjtött adományt a plébániára vitték. A villőző lányok kaptak kis jutalmat – emléket, a többi pedig a templom javát szolgálta.
Régebben a villőfáról letört ágat a gazdasszony eltette. Tavasszal, amikor kikeltek a libák, a letört ágat elővették, a két végét összefogták, koszorú formát alakítottak ki, és ezen keresztül átbújtatták a kislibákat, hogy megvédjék a rontástól, betegségtől, dögvésztől.
A viselet az időjárástól függ. Ilyenkor már víg színű szoknyát vehettek föl. Ha meleg volt, pruszlikba, ingbe öltöztek, nyakukba kendőt, szőrt kötöttek, ha hideg volt, akkor kabátot vettek fel. A hajukba is színes hajkötőt raktak.