Tizenhatodik alkalommal rendezték meg az Ördögkatlan Fesztivált augusztus 1-5. között Dél-Baranyában. A kulturális seregszemlének a Hagyományok Háza is aktív résztvevője volt. Ezúttal egy felvidéki és egy vajdasági mesemondó számol be tapasztalatairól.

„A Fesztivál első három napján Borbényi Évának segítettem a szövöde-fonoda tanodában, a Hagyományok Háza Folkudvarában, a Beremendi faluközpontban. Szerencsére sok ügyeskezű látogató, többnyire visszatérő vendég érkezett hozzánk. Nagyon sok volt a gyerek, de fiatal felnőttek is benéztek, apukák is leültek a munkaasztalhoz. Öröm volt mindnyájukkal dolgozni: láttuk az arcukon a sikerélményt. Karkötőket szőttünk, öveket készítettünk szádfán, medálok kerültek ki a kezük alól. Kötélverés is színesítette a programot, ugrálóköteleket készítettünk.

A Mesegombolyító elnevezésű programban pedig meséltem és meséltem. A mesefonal végét az utcán találták meg a látogatók, és azt gombolyították be az udvarba: ezzel sok embert, közel száz hallgatót tudtunk becsalogatni. Rövidebb állatmesékkel kezdtem – javarészt gyerekközönség előtt – péntek délelőtt. Délutánra megsokasodott a nép, akkor már tréfás meséket, tündérmeséket osztottam meg a hallgatósággal. Érdeklődő, nyíltszívű közönséggel találkoztunk, aki a mesék alatt is aktívan bekapcsolódott az előadásba. Általában úgy dolgozom a mesékkel, hogy több változatát is megismerem, s azt kisújfalusi tájnyelvemen adom elő: így a saját falum világképét is beleszövöm. Nagyon szeretem a gömöri meséket, más vidékek meséit is az én tájnyelvemen mondom el. Így válik az én mesémmé. A betérők nagyon szívesen hallgatták a kecskés és a birkás meséimet, s fokozatosan áttértünk a tündérmesék összetettebb világába.” (Szénási Veronika, a Meseszó Egyesület mesemondója, népi játszóház vezető)

„Édesapámtól tanultam a meséket, meg amit innen-onnan hallottam. Nagyon sok fiatal érkezett hozzám mesét hallgatni, köztük gyerekek és felnőttek is vótak. Ezért spekuláltam: gyerekeknek vagy felnőtteknek meséljek? Úgy döntöttem, akibül több lesz, annak mesélek. Elővettem a hosszú, szép meséket, amiket igazi meséknek tartok, ezeket a gyerekek – a saját maguk szintjén – úgy is meg fogják érteni. Végül nem bántam meg, hogy ezeket választottam, mert kitartottak a gyerekek is, és kitartottak a felnőttek is. Jól döntöttem, hogy a hosszú, erős meséknél maradtam: nem köll megijedni, mondani köll a mesét, ez a mesemondó dolga.

Nagyon tetszett, hogyan követték a történetet, hozzászóltak, könnyen megtaláltuk velük a közös hangot. A mesemondás után a felnőttek még jó félórára ottmaradtak, a magyar népmeséről beszélgettünk: a régiségben egy felnőtteknek szóló műfajként élt, hogyan alakul ki egy mese, s azt hogyan mesélem el.” (Toldi István kupuszinai mesemondó, a Meseszó Egyesült tiszteletbeli tagja)